Jószolgálat-díj: akik sokat tesznek másokért

Interjú báró Twickel Györggyel, a díj alapítójával, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány kuratóriumának elnökével és Vecsei Miklóssal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökével.

Interjú báró Twickel Györggyel Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Mit csinál pontosan egy szociális munkás?

VECSEI MIKLÓS:
Mondok egy példát: Veszprémben van egy 10 emeletes, 200 lakásos ház, ahol 7 éve zajlik a Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programja. Amikor megérkeztünk, az épületben nem volt áram, sem víz, sem gáz. Nem volt lift sem, mert a gépházból ellopták a motorját. Mi lehet az első lépése a szociális munkásnak? Odaköltözik... Ez azt jelenti, hogy a Szeretetszolgálat munkatársa mindennap ott van az épületben. A helyiségben, ahol az ő irodája van, semmivel nincsenek jobb körülmények, mint a ház többi részében. Ugyanolyan hideg van nála is, mint a többi helyiségben. Először csak ismerkedik az emberekkel, megszámolja például, hányan laknak a házban, mert máshonnan ezt nem lehet tudni. Azután játszani kezd a gyerekekkel, beszélget az anyukákkal, megismeri a családokat. Az épületben térdig ér a szemét. A közös teázásokon a kollégánk fölveti, hogy meg kellene szüntetni a szemétdombot, amivel mindenki egyetért. Szervezünk egy hétvégi közös szemétszedő akciót, rendelünk konténereket. Sokan jönnek, mindenki szedi a szemetet, közben főzünk egy nagy adag bográcsot, mindenki úgy érzi, végre történik valami. Két nap múlva újra csupa szemét a ház. Mindenki a másikra mutogat. A sokadik szemétgyűjtő akció után felszerelünk egy-két kamerát, ezen látható, kik dobják ki a szemetüket a lépcsőházban. A portás összeszedi a szemetet, nejlonzacskóban leteszi a küszöbre. Ez már hat, két héten belül az emberek leszoknak a szemetelésről, kiviszik a kukába. Máshol valószínű más megoldást kell találni, ami Veszprémben bevált, nem biztos, hogy máshol is működik, a lényeg a folyamatos jelenléten van, és persze azon, hogy jól reagáljunk a kialakult helyzetre. Azt szoktuk mondani, szociális diagnózist állítunk fel, és ez alapján határozzuk meg a teendőket.

Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A máltai székház falán olvasható egy felirat: „A jó emberek majd segítenek!” Mintha egy graffitis összefirkálta volna a plakátot, a felirat át van húzva, és kézírással az van ráírva: „Te is jó ember vagy!" Ennek az az üzenete, hogy mindenki segíthet. Aki meglátja a problémát, vélhetően ugyanúgy reagál a helyzetre, mint mi.

Össze kell gyűjteni azokat az embereket, akik így látnak, ez a feladat?

Aki belelát ebbe a világba, akit megérint, hogy segíthet másoknak, az nem tud úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ez nem feltétlenül jóság kérdése. Amikor ránézünk egy pici cigány gyerekre, aki 2 éves, az a természetes reakció, hogy nem tehet arról, milyen szörnyű körülmények között él. Tizenöt évvel később ugyanerre a gyerekre sokan azt mondják, ingyenélő, aki nem akar dolgozni. Csakhogy a közben eltelt idő alatt nem történt vele semmi, senki nem pótolta azt, amit annak idején nem kapott meg, esélye sem volt, hogy valamitől megváltozzon az ő élete.

Van ellenpélda, bárkit kiemelnek, hogy „tessék nézni, így működik, ha nem hagyjuk magára”?

A gyermekpszichológia azt mondja, hogy 3 éves korig minden eldől. Amikor az intézményes nevelés bekapcsolódik a gyerek életébe – 3 év az óvodai korhatár –, nagyjából minden eldőlt már. Mondok egy példát: a karon ülő cigány gyerek képe mindenkinek megvan. Nem látni anyát karon ülő gyerek nélkül. Nem nagyon látni viszont ilyen karon ülő gyereket az európai kultúra más részeiben. De ez nem feltétlenül kulturális kérdés. A cigányság az elmúlt évszázadok alatt olyan körülmények között élt, hogy nem lehetett letenni a gyereket a földre. Na most, ha nem teszik le a gyereket a földre, és nem mászik, nem tanul meg két térden, egy kézen támaszkodva nyúlni a dogokért, akkor a koordinációja sem alakul ki megfelelően. Mert ölben ült addig, amíg a többi mászott. Sokat látni olyat, amikor dobják a gyereknek a labdát, nem mozdul semerre, és a labda telibe találja a fejét. Mert ugyanúgy nem tudja, mit kell csinálni, nincs koordinációja, míg egy másik gyerek simán elüti a labdát, vagy elhajol előle... na amikor ezt látja, az ember biztos lehet benne, hogy az egy agresszív gyerek lesz, mert egész gyerekkorában ő volt az, akit megdobtak a labdával, akkor is, ha nem ő tehetett róla. A Máltai Szeretetszolgálatnál csecsemőkorban kezdjük a foglalkozásokat, ahol az édesanyákat is tanítjuk, hogyan neveljék a gyerekeket.

Vecsei Miklós Fotó: Adrián Zoltán - Origo

BÁRÓ TWICKEL GYÖRGY:

Ez a probléma. Hogy csak két végpontban tudunk gondolkozni. Cigány – nem cigány, gazdag – szegény, mindig csak ezt hallom. Ha ezt mantrázzuk és nem közelítjük a két pólust, akkor soha nem fog senki senkivel összeérni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a saját környezetemben is ezt képviseljem. Az én vállalkozásomba bármikor szívesen veszek fel cigány embert ugyanúgy, mint magyart, fogyatékkal élőt ugyanúgy, mint egészségeset. A lényeg, hogy megtaláljuk azt a feladatot, ami motivál. Ez nem jön magától, keresni kell, dolgozni rajta, akarni kell segíteni a másikon, de megéri, mert ezáltal közelednek a pólusok. És a végén mindenki jól jön ki belőle. Tudom, mert nap mint nap tapasztalom.

Milyen úgy felnőni, hogy – a másoknak olyan távoli – jólét és jótékonyság az embernek mindennapos életforma?

Mérhetetlenül szerencsés vagyok, amiért ilyen közegbe születtem, és ebben a gondolkodásban nevelkedtem. A szüleimnek egyfajta szolgálat volt, hogy mindenkor figyeljenek a rászorulókra, és a rendelkezésükre álló minden eszközzel segítsék őket, Magyarországon és Németországban is. Én ebben a gondolkodásban és konkrét tevékenységben, amit a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is csinál, ebben nőttem fel. Nekem ez a természetes. Egy életmód, ami része az életemnek, hogy segítünk azoknak, akik nehezebb helyzetben vannak, akik bármilyen oknál fogva nem tudnak önállóan előrébb jutni. Ebből a szempontból szerencsés vagyok, hogy ilyen hátterem van. Nem vagyok semmivel különb, mint más, aki szintén így gondolkodna, ha ilyen családi háttérrel rendelkezne. Ezzel a díjjal példaként szeretnénk a társadalom elé állítani azokat az embereket és intézményeket, akik az embereket szolgálják. Végtelenül egyszerű ez az egész, jót s jól kell tenni. Aki így tesz, azt pedig meg kell becsülni.

Gyerekkorában milyen jelei voltak annak, hogy a szülei rendszeresen és folyamatosan segítik a körülöttük élőket?

A szüleim nagyon figyelmes emberek voltak. Figyeltek nemcsak a családon belüli, hanem a körülöttük dolgozókra is. Gondját viselték az alkalmazottaiknak ugyanúgy, mint nekünk, saját gyerekeiknek. Ez egy ösztönös dolog. Amikor édesanyám, Twickel-Zichy Mária Terézia visszatérhetett Magyarországra, rögtön elkezdte felmérni az itthoni viszonyokat, a társadalom problémáit, nehézségeit, hogy ki miből, hogyan él, milyen közegek milyen problémákkal küzdenek, kinek milyen segítségre lenne leginkább szüksége. Olyan problémákkal kezdtek foglalkozni, aminek a megoldását nem lehetett a politikától várni, a társadalomnak magának kellett velük szembenézni és megoldásokat keresni. Tehát a tapasztalatok alapján először Németországban megalapították az Ungarischer Malteser Caritasdienstet, majd amikor 1989-ben az egyesületi törvény megengedte, hogy Magyarországon is legyenek egyesületek, akkor Magyarországon is bejegyezték a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot. Ez véletlenségből, már ha ugye egyáltalán vannak véletlenek, éppen édesanyám születésnapján, február 10-én történt. Ez a magyarázat a Jószolgálat-díj február 10-i átadására. Azt gondolom, hogy ez mai napig is így van. A megoldások soha nem felülről, hanem mindig alulról kell hogy elinduljanak, aztán majd úgyis megtalálja a formát és az eszközöket is. Elhivatott, tiszta szívű, jót akaró emberek kellenek. A többi megtörténik magától.

Báró Twickel György Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Ön együtt járt iskolába a helyi gyerekekkel? Nem magániskolában tanult?

Jártam magániskolába is, de a tanulmányaimat abban a falusi iskolában kezdtem, ahol születtem. 5 évet jártam oda, majd Svájcba mentem, később Németországban a jezsuitáknál tanultam, majd Angliában a bencésekhez mentem. Egy Bristol melletti bencés internátusban töltöttem a diákéveim nagy részét. Nagyon kedveltem ezt a helyet. Amellett, hogy festői környezetben élhettem, a bencés tanároktól igazán mindent megkaptunk, amire csak szükségünk volt: a keresztény hitben való elmélyülés és a legmagasabb szintű oktatás mellett rengeteget sportoltunk. 6 házban élt házanként 60-70 fiú a világ minden tájáról, ami egy olyan multikulturális közeg volt, amiből rengeteg nyitottságot és toleranciát tanulhattam. Erős, összetartó közösség voltunk. A diákévek vége felé pedig ránk bízták a fiatalabb fiúk felügyeletét, irányítását, amivel észrevétlenül is megtanultunk felelősséget vállalni mások iránt.

Gyerekkorában észrevette a különbséget a saját és más gyerekek társadalmi helyzete között? Mit érzett, amikor kiderült valakiről, hogy nincs mit ennie otthon?

Nem értettem... láttam, hogy az, hogy a számomra a világ legtermészetesebb dolgaként elkönyvelt naponta háromszori étkezés, az nem mindenkinek ugyanolyan magától értetődő. Éreztem, hogy valami itt nem kerek. Nem értettem – de ugye egy gyerek ezt nem is értheti meg –, ezért a szüleimnek tettem fel a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy valakinek nincs mit ennie?! És ha másnak nincs, akkor nekünk miért van? A szüleim pedig ekkor elkezdték elmagyarázni nekem a társadalmi viszonyokat, a szociális rendszert, azt, hogy bár vannak mindenkinek egyformán járó, alapvető javak, ezekhez mégsem mindenki jut hozzá. Beszéltek az okokról, történelemről, munkanélküliségről és ezek összefüggéseiről. Szépen lassan kezdtem megérteni ezeket a fogalmakat, miközben nap mint nap szembesültem a társadalmi egyenlőtlenségekkel, hála Istennek már gyerekként. Másik fontos élményem volt, amikor a szüleim különböző segélyszervezeti munkáin keresztül megismertem olyan súlyosan beteg magatehetetlen gyerekeket és felnőtteket, akik kerekesszékekben élték a mindennapjaikat, és önállóan semmit nem tudtak csinálni. Gyerekként nekem ez odáig ismeretlen volt. Korán szembesítettek azzal, hogy ilyen emberek is vannak. A szüleim a saját példáikon keresztül rendkívül egyszerűen és érthetően el tudták ezeket a helyzeteket magyarázni, amikor kérdeztem. A saját tevékenységeikkel mutattak példát már gyerekkoromban is arra, hogy mindezeken természetes és magától értetődő emberi felelősségünk segíteni. Azt hiszem, ekkor gyerekként született meg bennem is valamifajta felelősségtudat a segítségre szorulók iránt, mai napig is ez a kiindulópont.

Volt jele gyerekkorában a társadalmi különbségnek – az ön javára? Hogy nemesi családból származik?

Van egy bizonyos értékrend, amit örököltem, amit nekem is kötelességem továbbadni. Ennek természetszerűleg mindenféle látványosnak tűnő formaságai is vannak, de itt elsősorban belső tartalmakra gondolok. Amikor az iskolában a nevünket tanultuk leírni, akkor – ha akartam, ha nem – mindenképpen megkülönböztettek az osztálytársaim saját maguktól, mert 3-4-szer annyi időbe telt leírni a nevem, mindenféle titulussal együtt, mint nekik. Ez egy bájos történetnek tűnik, de nekem nem volt az. Nem akartam más lenni, de viselnem kellett az otthonról hozott családi örökséget, ami megkövetelte azt is, hogy jó példával járjak elöl, így képviselnem kellett egy felelősségteljes gondolkodást már gyerekként is. Mindeközben ugyanolyan gyerek voltam, mint bárki más, és ugyanúgy vágytam a közvetlenségre, barátságra, mint bárki más. Nagyon igyekeztem, hogy minél kevésbé látszódjanak ezek a társadalmi különbségek, és hála Istennek ezt sikerült is gyerekként elérnem. Mai napig ez a motivációm. A szeretet és a közösség erejében hiszek, társadalmi osztályoktól függetlenül.

Tapasztalta gyerekként, hogy hálásak voltak, akiken a szülei vagy Ön segítettek?

A felmenőim alapítványok, iskolák, templomok, százait építették és tartották fenn évszázadokon keresztül, jótékonysági intézményeket, segélyszervezeteket alapítottak, így emberek millióinak életére voltak közvetlen vagy közvetett hatással. De azt kell mondjam, hogy nem igazán figyeltünk arra, hogy ezt ki mikor és milyen formában köszöni meg. Nem ez volt a fontos. A motiváció egyszerűen az, hogy ha lehetőséged van, akkor jó másoknak segíteni, és nem az, hogy mondanak-e érte köszönetet, vagy sem. Ilyen tevékenységeket csak valami belső meggyőződésből lehet csinálni, nem a hálát keresve. Amikor valakin segíteni tudok, és látom a szemében a csillogást, a boldogságát, az örömét, nekem az a tekintet mindenért köszönet.

Számít az ön társadalmi rangja a működésében?

Igen, álszerénység lenne azt mondani, hogy nem így van. Másképp nyílnak az ajtók, amikor én megyek tárgyalni valahová, mintha valaki az utcáról bekopogtatna, hogy adományt gyűjt valamilyen ügynek. Nem feltétlenül jó, hogy így van, de ha már így van, akkor igyekszem felelősséggel használni a lehetőségeimet, mindig olyan ügyek szolgálatába állítani, amikkel másokon segíthetek. A felmenőim évszázadokon keresztül az egész világot átszövő, mai napig élő nemzetközi kapcsolatokat építettek fel, amelyeknek a segítségével jó ügyekhez lehet nagyszerű társakat találni. Én azért csinálom, mert szeretnék visszaadni valamit a társadalomnak abból, amit én kapok tőle. Vállalkozásom van Magyarországon, és szerencsés vagyok, hogy jó körülmények között élhetek a családommal együtt, és ez felelőssé tesz. Ez egy olyan felelősség, amit vállalni kell. Meg kell tudnom osztani másokkal azt, amim van. Ez az, amit meg kell érteniük a vállalatoknak is.

A probléma, hogy a tulajdonosok szintjéig általában ezek a kérdések nem jutnak el. Mindenkinek, felső vezetőnek és beosztott munkatársaknak is aktívan keresniük kell a társadalom problémáit, hogy hol és hogyan avatkozhatnak be ezekbe, milyen módszerekkel hívhatják fel a figyelmet, milyen konkrét megoldásokat támogathatnak vagy hozhatnak létre önmaguk. Fel kell ébredni. Társadalmi hasznosságúvá kell válni, nincs más út. Mindenkinek van annyi szabadideje, hogy ez beleférjen. Én nagyon sokat dolgozom tulajdonosként és felső vezetőként, de mellette nagyon igyekszem, hogy ne szakadjak el a valóságtól. Teniszezés vagy golfozás helyett jobban szeretek idősotthonokba vagy hajléktalanszállókra járni, olyan emberekhez, akikhez nem jár soha senki. Ha semmi más nem történik, csak annyi, hogy iszunk együtt egy kávét, és közben beszélgetünk egy jót, amitől ők boldogabbak lesznek arra a délutánra, már megérte. De természetesen közben ezer más dolog történik, az ember belelát ezeknek a közegeknek a hétköznapjaiba, problémáiba, és ösztönösen is megoldásokon kezd el gondolkozni. Ezt is a szüleimtől láttam, ők mutattak konkrét példát ebben is.

Báró Twickel György Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Vannak gyerekei?

Igen, 4 lányom van.

Jól sejtem, hogy ők is hasonló szellemben nevelkednek?

Igen, így van. Érdeklődnek, hogy mivel foglalkozom a szabadidőmben. Megkérdezik, Papa, hova jársz, mit csinálsz... sokat beszélek nekik ezekről, és amikor csak lehet, viszem magammal őket is. Egyrészt praktikus okokból, mert szeretnék velük is minél több időt tölteni, másrészt, hogy ők is szembesüljenek vele már gyerekként, hogy ezek a közegek is ugyanúgy a társadalom részei, mint azok, amelyekben ők töltik a napjaik nagy részét. Ha sérült, fogyatékkal élő embert látnak, meg kell tanulniuk, hogy ez természetes. Látniuk kell azokat az embereket, azokat a megoldásokat, amelyeket ők is követni tudnak. Csak így, személyes élményeken keresztül lehet a gyerekeket bevonni a szociális munkába, de így hosszú távon is olyan felelősségtudatot és elhivatottságot kapnak, amely felnőtt korukban útjelző lesz a számukra.

A JÓSZOLGÁLAT-DÍJRÓL:
A Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány országos és nemzetközi szinten – kiemelt figyelemmel a magyar–német kapcsolatok elmélyítésének szándékára – népszerűsíti, alkalmanként szervezi a rászorulókért végzett szociális munkát. Ezen tevékenységének keretében alapították a díjat, amelyet minden évben, névadója Twickel-Zichy Mária Terézia február 10-i születésnapján ad át a szociális munka területén kiemelkedő munkát végzőknek. A díjat szakmai partnerként támogatja mind a 7 nagy magyarországi segélyszervezet: a Katolikus Karitász, a Magyar Református Szeretetszolgálat, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, a Magyar Vöröskereszt és a Johannita Segítőszolgálat.

Miért nagy lépés a Jószolgálat-díj, és ki kaphatja?

VECSEI MIKLÓS:

Alapvetően a legerősebb kérdés, amikor a szociális munka missziójáról gondolkozunk, hogy a „jóléti erkélyre”, ahol mindannyiunk él – hogyan lehet ezeket a témákat úgy visszavinni, hogy ne csak egy jogszabályi hely legyen, ne valami „jogvédős-botrányos”, ne lesajnálás legyen benne, hanem igazi témává váljon. Mert ahogy a jóléti erkélyen válik témává – úgy fog a társadalom is ránézni. Tehát mielőtt a gyerekeinknél fontossá lesz, ott fontossá kell tenni. Hogy erről elkezdjünk beszélni. Ez a fentről lenéző segítség mindig megvolt. A modern korban úgy próbáljuk megoldani ezt a segítséget, hogy törvényeket hozunk. Kötelezzük, integráljuk... Az integráció valódi iránya ez: senki nem tiltja, hogy mi menjünk be. És vonzó dolgokat fogunk találni. Ha hozzám bejön valaki, hogy mit segíthet, mindig azt mondom: gyere velem.

A Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, Vecsei Miklós Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Mindenkiben van Ön szerint „adni vágyás”?

Én azt gondolom, hogy minden ember alapvetően a születésénél fogva jó. Úgy szoktunk fogalmazni, hogy a gyerekek nyomora egy olyan seb a társadalom testén, ami mindenkinek fáj. Ha nem, akkor ott komoly hiba van. Nekem kölyökkoromban egy atya azt tanította, hogy ne várjam meg, amíg jó leszek. Mert nem leszünk jók. Úgy is lehet segíteni, ha az ember hülye marad. A megoldás az, hogy nézzünk jobban oda, ahol probléma van. Emeljük őket hihetetlen vonzóvá, lőjük fel a mélyen lévő iskolákat – minőségben – a Holdra! Ott legyen először gyógylovaglás, ott legyen először angliai tanulmányút... sok minden, azt gondolom, először a felnőttek fejében kell hogy eldőljön. Nagyon sok családot ismerek, akik hétvégenként kirándulnak, és megszokott, hogy útközben beugranak Tarnabodra, a cigánytelepre, és meglátogatnak egy családot. A gyerekeknek így természetes lesz, hogy nem mindenki él jólétben. Hogy igenis meg kell osztani, időnként le kell mondani.

Ez az, amit ez a díj elérhet, hogy valahogy úgy nagyítja fel – ami a hétköznapjainkban inkább kellemetlen, büdös, nem trendi, nem menő – a tevékenységet és a közeget, ahol azt ellátják; hogy az egyszer csak egy olyan körítésben jelenik meg, ahol arra hívjuk fel a figyelmet, hogy ez a természetes. Így a jó. Ha megvan az eszköz, akkor ezt nagyon sokan csinálnák. A Máltai Szeretetszolgálat arra figyel, hogy azok a szociális munkások, akik a társadalmi sor legvégén vannak, azoknak ne egy merő kiégés legyen az életük jutalma. Tiszteletre méltóak azok a teljesítmények, amit ezek az emberek végeznek.

A díjra megfelelő ajánlással országos szinten bárki nevezhet a www.joszolgalatdij.hu weboldalon található adatlap kitöltésével, 2016. október 31-ig. A díjra olyan személyek és intézmények jelölését várják, akik szociális területen végeznek kiemelkedően példaértékű munkát, a kiírásban megjelölt kategóriák valamelyikében (családokért végzett szociális munka, kisebbségekért végzett szociális munka, fogyatékkal élőkért végzett szociális munka, idősekért végzett szociális munka, hajléktalanokért végzett szociális munka). Lehetőség van civil közösségi kategóriában az intézményrendszeren kívül, szociális területen sokat tevő közösség elismerésére, valamint életműdíjra való felterjesztésre is. A zsűri által kiválasztott díjazottakon kívül egy díj a közönségszavazatok alapján is átadásra kerül. A Jószolgálat-díjjal a szakmai és emberi elismerésen túl több százezer, összességében megközelítőleg 10 millió forintos tiszteletdíj is átadásra kerül majd a 2017. február 10-én megrendezésre kerülő átadó ünnepségen.

További részleteket a joszolgalatdij.hu oldalon talál.