Az írás címét úgy lehetne fordítani, hogy Tekintsünk Keletre, ismét! Alcímében pedig azt írja Zemmour, hogy Orbán Viktor koncepciója, az illiberalizmus a francia jobboldalnak nyújthat esélyt, már amennyiben megfelelően tudják értelmezni.
Eric Zemmour szerint az osztrák, az olasz, a lengyel, a szlovák és bizonyos értelemben a német választás után a magyar nagy győzelem is bizonyította, hogy az illiberalizmusnak nagy politikai jövője van. Úgy értelmezi az illiberalizmus megteremtőjének, Orbán Viktornak a gondolatait, hogy ez egyrészt gazdasági értelemben racionalitást jelent, ideológiailag pedig teljes szakítást. Az illiberalizmus demokráciát jelent, olyan demokráciát, ami (ezt mi tesszük hozzá, hogy Lincoln és Kossuth szavaival élt Zemmour) a népből, a néppel, a népért.
2008-ban kiderült Orbán Viktor számára, hogy mihez vezet a globalizmus. 2015-ben, a migránsválságra is gyorsan és jól reagált, és nem azt az utat választotta, amit például Franciaország vagy Németország, a multikulturalizmust.
Eric Zemmour szerint érthető, hogyha az egykori osztrák-magyar monarchia vezető országai különösen érzékenyek a migránsválságra, és utal Bécs tizenhetedik századi muszlim elfoglalására is. Ráadásul Magyarország a kommunizmustól is szenvedett.
Az illiberalizmus természetesen Brüsszel legújabb ellenségévé vált. De Eric Zemmour szerint nagy szükség van rá. A (francia) jobboldal megújulásához alapvetően szükséges, egybegyűjtheti a jobboldali szavazókat, és kellően tud szembefordulni Európa iszlamizációjával.
Néhány mondatot a fentiek kapcsán muszáj írnunk a francia jobboldal állapotáról is. Miután a bukott, egykori szocialista miniszter, Macron elnök lett, a francia jobbközép szinte kettészakadt. Néhány parlamenti képviselő megalakította a konstruktív jobboldali csoportot, ami persze képtelenség, és a jobboldal elárulása. Ők azt mondták, hogy bár jobboldaliak, de annyira tetszik nekik Macron politikája, hogy a fő döntéseit meg fogják szavazni. Többségüket kizárták a pártból. Ezután a szinte balra húzó, egykori jobbközép miniszterelnök és sikertelen elnökjelölt, Alain Juppé következett, aki Macron jövő évi uniós választási listáján is hajlandó lenne szerepelni. A decemberi pártelnökválasztáson aztán a jobboldal racionális döntést hozott: az elszánt, Macronnal szemben erőt mutató, a francia köztársaság történetének egykori legfiatalabb miniszterét, Laurent Wauquiez-t választották óriási fölénnyel pártelnöknek. Wauquiez karrierjét a kezdetektől fogva a korábbi köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy egyengette. Zemmour több írásában is arra utalt, hogy Sarkozy útján kell tovább mennie a francia jobboldalnak, és a baloldaltól való rettegés a párt végét jelentené.
Maga Laurent Wauquiez pedig több olyan nyilatkozat tett - és régióvezetőként hozott is -, ami azt bizonyítja, egyfajta mintául tekinti a magyar modellt. A baloldali felháborodás ellenére kijelentette: munka nélkül nincs segély, és lényegét tekintve bevezette voltaképpen a közmunkát saját régiójában, Auvergne-Rhone-Alpes-ban. Többször beszélt a politikai korrektség káros hazugságáról, és ellene van mindenfajta migránskvótának. A migránsok Franciaországon belüli elosztását is ellenezte.
Ha pedig magát a Figaro-cikk szerzőjét nézzük, Eric Zemmour az egyik legjobb francia esszéíró és újságíró. Francia öngyilkosság című példátlan sikerű műve, egy évvel az európai migránsválság előtt megjósolta a bekövetkezett eseményeket. Több mint 500 ezer példányban adták el, ami műfajából adódóan kivételes rekord.
Egy Soros-támogatta szervezet és baloldali politikusok is ellene fordultak, a politikai korrekt (vagyis a baloldalnak engedelmeskedő) beszédet megkövetelő kereskedelmi tévé pedig, ahol nagy nézettségű műsort vezetett, elküldte. Többen beperelték, végül ellenfelei vesztettek.
Eric Zemmourról januárban írtunk legutóbb az Origón alaposabban, amikor utolsó perét is megnyerte.