Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A Jobbik vesszőfutása nem ma kezdődött, hanem már jóval a parlamenti választások előtt, csak ez a nyilvánosság számára nem volt érzékelhető. Mint utólag kiderült, már április előtt komoly belső konfliktusok terhelték a kormányzást megcélzó pártot, amelyek a váratlanul nagyarányú vereséget követően robbantak igazán nagyot. A voksolásig gyakorlatilag Simicska Lajos tartotta lélegeztetőgépen a szervezetet, amely a nemzeti radikális ideológiáról áttért egyfajta centrumpolitikára, ez a gyakorlatban balratolódást jelentett. Sejteni lehetett, de korábban nem volt egyértelmű:
csak és kizárólag a választási győzelembe vetett hit és a nagyvállalkozó pénze tartotta egyben a pártot.
A problémák ott kezdődtek igazán, amikor Simicska a vereséget követően kivonult a Jobbik gazdasági hátországából, hiszen ezzel komoly financiális problémák ütötték fel a fejüket a szervezetben. Ahogy az lenni szokott egy gazdaságilag bajban lévő pártnál, megindultak a belháborúk. A Jobbik sem volt kivétel.
A májusi tisztújításig ugyan voltak összezörrenések (Toroczkai László a választás másnapján nyíltan kritizálta a Vona-féle pártvezetést), de Vona Gábor lemondását követően a pártbeli szekértáborok alapvetően megvárták, hogy meglegyen az új elnök. Szorosan ugyan, de végül Sneider Tamás lett a Jobbik vezetője, ami nem jelentett mást, minthogy maradt "a minden folytatódik ugyanúgy" politikája.
A párt radikálisainak ez volt a kegyelemdöfés, akik szépen, fokozatosan elkezdtek kiáramolni a szervezetből.
A végeredmény ismert: két pártszakadáson ment keresztül a Jobbik, amely több vezető politikusát is elvesztette.
Első körben távozott Toroczkai László, Ásotthalom polgármestere, és Dúró Dóra parlamenti képviselő, akik egy új radikális pártot alapítottak, a Mi Hazánk Mozgalmat, ellenpólust képezve az egykor radikális nézeteket valló Jobbikkal. A már meglévő szervezethez csatlakozott Volner János országgyűlési képviselő, a párt korábbi frakcióvezetője, valamint Apáti István és Fülöp Erik honatyák. Az elmúlt napokból újabb távozókról lehet beszámolni: zsidózása miatt Szávay István, és magánéleti okok miatt Staudt Gábor is lemondott az országgyűlési képviselőségről. Az áprilisi, közel 20 százalékos eredményével a Jobbik 26 mandátumhoz jutott, 6 képviselő adta vissza így vagy úgy mandátumát, így leszögezhető, hogy
nyolc hónap alatt a parlamenti képviselőiknek közel negyede kicserélődött, majdnem hatoda pedik kilépett a frakcióból.
A válság nemcsak a párt felsővezetőit érte el - akik előbb a nyilvánosság előtt kezdtek háborúskodásba később pedig egymásról készítettek terhelő hangfelvételeket -, hanem az alsóbb szintekre is begyűrűzött.
Az egy dolog, hogy egy rakat vezető politikus távozott, az alsóbb szinteken is hasonlóan reagáltak. Júniusban összegeztük, hogy csak az első pártszakadás - Budapestet beleszámítva - tíz megyét érintett. A folyamat számos középvezető és szimpatizáns kilépésével járt, akik többnyire Toroczkaiékhoz csapódtak. Ez legalább akkora, ha nem nagyobb problémát jelentett, mint pár, korábbi erős ember távozása.
Ugyanis ezzel gyakorlatilag megsemmisült a pár éve még nagyon erős jobbikos aktivistahálózat, ami fontos erőmérője egy pártnak.
A szakadást követően több korábbi körzetfelelős, kampánykoordinátor arról panaszkodott, hogy ígéretekkel, győzködéssel, pénzzel kellett embereket toborozni számos választókerületben. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Vona Gáborék nem tudták megvalósítani álmaikat. Ezen a ponton lehet áttérni a múlt szerdán kezdődő ellenzéki tüntetésekre, amely kristálytisztán megmutatta, hogy a Jobbik gyakorlatilag haldoklik.
"Vidékről mozgósít a Jobbik további tüntetésekre" - hangoztatta az egyik balliberális portálnak Sneider Tamás, aki azt is hozzátette, hogy "a jobbikosokban maguktól is ég a vágy, hogy részt vegyenek a tiltakozásokon", és reményét fejezte ki, hogy ezrek jelennek meg a párt hívószavára. Utólag viszont az derült ki, hogy közel sem voltak olyan elszántak a szimpatizánsok, mint ahogy azt a pártelnök szerette volna, ugyanis a mozgósítás célnapján a legbarátibb beszámolók szerint is csupán pár százan jelentek meg.
Ennek az oka egyszerű: nem maradtak a pártnak aktív és mozgósítható szimpatizánsai, nagyrészük egész egyszerűen elpártolt tőlük.
Bár a Jobbik nem titkoltan az előre eltervezett ellenzéki tüntetéshullám élére szeretett volna állni, a Momentum (egy viccpárt!) ezt kicsavarta a kezükből, rámutatva az egykor erős párt gyengeségeire. Az elmúlt napok megmutatták, hogy a Jobbiknak a puszta kormánygyűlöleten kívül nincsenek szellemi tartalékai, még egy gyenge mezőnyben sincs erejük élére állni valaminek, és képtelenek komolyabb tömegeket megmozgatni. Teljes kudarc rajzolódott ki tehát a meggyújtott kukák fénycsóvájában, amihez még egy nagyon fontos tényező is hozzájárult: a gyökereik totális megtagadása.
A Jobbik egykoron egy nemzeti radikális párt volt, amely következetesen igyekezett képviselni ezt az értékrendet, aminek egy stabil bázisa volt Magyarországon. Simicska érkezésével azonban valami megborult: a pénzért cserébe politikai irányváltást várt el. Már a választás előtt megkezdődött az ideológiai áthangolás, elég csak a Tordai-Jakab közös Magyar Narancsos interjúra gondolni, de igazán csak április után indult be a pártnak a baloldal felé közelítése. Csakhogy ez lehetetlen küldetés volt: Vona Gábornak egy olyan párton kellett volna keresztülverni a balratolódást, amelynek tagjai erősen radikálisok voltak,
nem egy esetben antiszemita és rasszista nézeteket vallottak.
A vér nem válik vízzé - tartja a mondás, és ez a Jobbik esetében sincs másképp. Hiába mutatja magát a legnagyobb européernek a párt jelenlegi vezetése, hiába jelenti be Sneider, hogy a jobboldali konzervatívokat tömörítő európai pártcsaládhoz, az Európai Néppárthoz szeretnének csatlakozni, hiába kedveskednek a Magyarországot elítélő Judith Sargentininek, azok az emberek, akik korábban zsidó emberekről beszéltek becsmérlő stílusban, azok a felszín alatt zsidó embereket becsmérlő politikusok maradnak. Tökéletes példa erre Szávay István esete, aki
egykori radikálisként egy kis pártelnöki fenyítés miatt pillanatok alatt áthajlott demokratává, csakhogy valahol nagyon mélyen ugyanaz a Szávay István maradt.
Két hete nyilvánosságra került róla egy hangfelvétel, ahol azzal dicsekedett, hogy megvert egy zsidó nőt, és elferdítette a heftijét, megnyilvánulása miatt kénytelen volt lemondani parlamenti mandátumáról. A régi reflexek előjöttek, és a Jobbik vezetése egy olyan politikust jelölt ki, aki korábban ízig-vérig rasszista kijelentéseket tett.
A cigányok nem a legszorgalmasabbak!
- nyilatkozta négy éve portálunknak Csányi Tamás, a párt Jász-Nagykun-Szolnok megyei képviselője és országgyűlési képviselőjelöltje, aki fontosnak tartotta hozzátenni, hogy "a cigányokkal nem nagyon kerül olyan helyzetbe, hogy tudjon velük beszélgetni."
Nem Csányi lesz a Jobbik egyetlen parlamenti újonca, hanem Bencsik János, a párt pesterzsébeti-kispesti országgyűlési képviselőjelöltje is beülhet a törvényhozásba. Két dologgal hívta fel magára a figyelmet: Staudt Gábor helyére ül be, és korábban arról értekezett, hogy Magyarországon a keresztények csapnak össze a zsidókkal. Felvetődik a kérdés: miért adta fel a képviselőséget Staudt? A válasz a Jobbik modernkori történetének egyik legnagyobb botrányához vezet. Ugyanis a magánéleti problémákra hivatkozó exképviselőnek van egy elég komoly ügye. Nevezetesen az, hogy a lengyel ügyészség vizsgálódása után a magyar is elkezdett nyomozni egy milliárdos költségvetési és áfacsalási ügyében, amiben fontos szerepet játszhatott.
Komoly vádak fogalmazódtak meg vele szemben: egy milliárdokat elcsaló, nemesfémmel foglalkozó bűnszervezet tagja lehetett, aminek az NNI egykori alezredese F. László volt az irányítója, aki korábban Staudt bizalmasa és tanácsadója volt. Hosszú távú politikai céljuk az illegálisan megszerzett vagyonnal az volt, hogy például Staudt minimum belügyminiszter, az alezredes pedig legalább az államtitkára legyen.
A vádak szerint kezdetben ezüsttel csaltak, később pedig külön erre a célra gyártatott arany ékszerekkel és platinával is.
Staudt társainak rendőri múltjából fakadóan számos, a lengyel hatóságok munkáját lassító „csapdát" építhettek be a rendszerükbe, melynek az lehetett célja, hogy akadályozzák, lassítsák az ügy sikeres felderítését, feldolgozását. Lengyelországot vélhetően azért szemelte ki a bűnszervezet, mert a magyar hatóságok látókörén kívül akartak tevékenykedni.
