A veszettek tábora

Az ellenzék úgy erőlködik, mint aki az életéért küzd. A nagy összekapaszkodás célja az, hogy hazudhassanak a bukásról.

A magyarországi ellenzék eddig elképzelhetetlen egységbe állt össze, világnézeti ellentéteiket félretették egy számukra nagyobb cél érdekében. Az ellenzéki pártok igazi arca ez, zavar nélkül állnak össze Gyurcsány Ferenccel, aki tönkretette az országot, illetve nyújtanak kezet annak a Jobbiknak, amelynek múltja és jelene számtalan antiszemita botránnyal terhelt. A hatalom megszerzésének vágya azonban kibékítette a korábbi ellentéteket, már túl régóta ülnek a semmilyen befolyással nem járó ellenzéki padsorokban ahhoz, hogy akármilyen elvek gátat szabjanak a megegyezésnek. Szélsőbaltól a szélsőjobbig ér a Fidesz-ellenes front. Az összefogás ideájának jelentős szépséghibája, hogy a résztvevők között nincsenek mérsékeltek: barna vagy vörös színbe öltözve, de politikai alkatukat tekintve, mindannyian

a veszettek táborába tartoznak.

A Jobbik és a DK, illetve a többi ellenzéki képződmény, sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint a Fideszhez, értékhalmazaik sokkal szélesebben metszik egymást, mint azt eddig hittük. Az összekapaszkodást azonban egy sokkal praktikusabb indok hozta tető alá, mint a puszta lelki rokonság. Az ellenzék számára ez az egyetlen menekülés, és – ha a praktikum oldaláról nézzük - nem is lehet elítélni őket ezért. Egész egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy külön-külön méressék meg magukat a közelgő európai parlamenti választásokon. Nem azért, amit hazudnak - vagyis, hogy így esélyük van a győzelemre. Dehogy van, tudjuk, látjuk a közvélemény-kutatásokban: a közös listára kevesebben szavaznának, mint a pártokra külön-külön. Önálló indulás esetén azonban azonnal kiderülne, hogy az egyes pártoknak kínosan gyenge a támogatottsága. Marad tehát az összefogás, ami nem is áldozat annak fényében, hogy újabb évekre biztosítva lesz néhány jól fizető uniós parlamenti hely. És így mindegyik mondhatja, valójában őt sokan támogatják, csak az összefogás többi pártját kevesen.

Ugyanennek a logikának mentén szervezik a tüntetéseket is. Tudomásul vették, hogy nincs az országban olyan párt vagy kormányellenes szervezet, amely akár egy kisebb fővárosi teret meg tudna tölteni tüntetőkkel, aktivistákkal. Eldöntötték, hogy összeadják az erőforrásaikat, összeterelik az aktivistáikat egy tüntetésen, hogy megfelelő szögből fényképezve tömegnek tűnjenek. Bármely ellenzéki alakulat távolmaradása, még inkább foghíjassá tenné a tüntető tömeget, senkit nem nélkülözhetnek.

Így fordulhat az elő, hogy az Árpád-sávos lobogót, a stilizált önkényuralmi jelképeket tartalmazó kommunista zászlók mellett vonultatják.

Úgy kapaszkodnak össze, mintha az életükről lenne szó.

Nem is túlzás élet-halál harcról beszélni, ha figyelembe vesszük, hogy politikai értelemben, az életben maradásuk a tét. Ez egzisztenciaharc. Az ellenzék egyre elkeseredettebb küzdelmet folytat, egyre éhesebbé válnak, az elérhetetlen politikai hatalom vágya egyre erőszakosabb mutatványokra sarkallja őket. Az erőfeszítéseik kudarca pedig tovább növeli majd a frusztrációt - ez egy ördögi kör.

A frusztráció érzését tovább mélyíti az a tudat, hogy potenciális szavazóikat sem képesek meggyőzni arról, hogy érdemesek a bizalomra. Nehéz is bizalmat kuncsorogni annak fényében, hogy az ellenzék eddigi produktuma néhány kínosan primitív, ünnepelt trágárság.

A jelenlegi magyar ellenzéknek legfeljebb akkor lenne esélye, ha a jobboldal újra hátratett kézzel szállna ringbe, mint a 90-es évek közepén. Azok az idők azonban már nem térnek vissza, a jobboldal magára talált. Nem beszélve arról, hogy a jelenlegi helyzetben, a jelenlegi ellenzéket a kormányzás közelébe engedni, hazaárulás lenne.