A baloldali antiszemitizmus újjáéledése és a francia filozófus megtámadása

Thierry Wolton neves újságíró, történész, a kommunizmus talán legismertebb francia kutatója. Háromkötetes, 2300 oldalas nagy sikerű történelmi esszéje (A kommunizmus világtörténelme) részletesen feldolgozza a kommunizmust, történetét, bűneit és hatásait. Wolton még látta a vasfüggöny mögötti világot és életet, találkozott az illegalitásban élő Václav Havellel, Andrej Szaharovval vagy Adam Michnikkel. Esszékötetében teljesen új megvilágításba helyezi a francia kommunizmus történetét, de Hitler és Sztálin ideológiai hasonlóságát is. (Wolton ezt „testvér az ellenségben”-nek nevezi) Most a baloldali antiszemitizmus újjáéledésről írt a Le Figaróban.

Wolton szerint nem véletlen, hogy az Alain Finkielkraut elleni antiszemita támadást a baloldal és a szélsőbaloldal megpróbálja bagatellizálni. Erről a visszataszító baloldali mentegetőzésről az Origo is részletesen írt. Valóban nem véletlenről van szó, hiszen a baloldali, magukat – szavakban – a progresszió híveinek mondó gondolkodók számára a „zsidó” azonos volt a plutokrata fogalmával, akit az osztályharc során meg akartak semmisíteni.

Azt is hozzáteszi, hogy a baloldali antiszemitizmusról jóval kevesebbet beszélnek, mint a szélsőjobboldali antiszemitizmusról. Pedig az ipari forradalom hajnalán, a XIX. században a baloldal alapozta meg az antiszemitizmust, amely aztán gyorsan elterjedt Európában. Az is megfigyelhető, hogy a zsidók elleni gyűlölet a kapitalizmussal együtt terjedt Európa-szerte, egy újfajta antiszemitizmus alakját öltve. A baloldal szemében ugyanis a zsidók testesítették meg az igazi „burzsoát”, azt, aki a legtöbb hasznot húzza a kapitalizmusból, akinek nincsenek nemzeti gyökerei, egyfajta hontalan kapitalista.

Wolton rámutat, hogy a

baloldal legünnepeltebb filozófusa, Karl Marx megrögzött antiszemita volt.

1843-as „Zsidó kérdés” című írásában azt feszegeti, hogy a judaizmus valós lényege a gyakorlati és személyes szükségletek ellátása, alapja a kereskedelem, profán istene a pénz és az egoizmus. Ennél is tovább megy Marx a Tőkében, ahol így gyalázkodik: „Minden árucikk csak pénzt hoz a körülmetélt zsidóknak.” Ez szó szerint idézet... Barátjának, Engelsnek írt levelében is egészen aljas módon beszél a zsidókról, „kis-zsidóknak”, „néger-zsidónak” nevezi őket. Az sem mellékes, hogy a náci antiszemita államrendszer előszeretettel használta ezeket a Marxtól származó idézeteket propagandának.

De más XIX. századi baloldali gondolkodók sem fogták vissza magukat. A baloldali anarchista Proudhon a zsidókat „kerítőnek”, „parazitának” nevezte, akik „mind az üzletben, mind a filozófiában az alkudozásból élnek”. Az anarchizmus atyja, az orosz Bakunyin a zsidókat „kizsákmányoló szektának”, pusztító parazitának, piócának hívta.

Arról sem szokás beszélni, különösen nem baloldali-liberális körökben, hogy a XX. századi kommunizmus, amely Sztálin kegyetlen és gyilkos rendszerében jutott el a csúcsra, hivatalos állami politikává tette az antiszemitizmust. Ez kimaradt a baloldali kormányzatok alatt megjelent tankönyvekből is. Miután a Vörös Hadsereg felszabadította az auschwitzi haláltábort 1945 februárjában, a moszkvai politika hallgatott. A Szövetségeseknek komoly nyomást kellett Sztálinra gyakorolniuk, hogy elmondják az igazságot arról, amit a szovjet csapatok a helyszínen láttak és tapasztaltak. A háború utáni szovjet propaganda aztán erről hallgatott.

Wolton a francia kommunistákat sem kíméli a Le Figaróban megjelent cikkében, mert a baloldal kezdettől fogva bagatellizálni igyekezett az antiszemitizmust. Ezt mutatják a legújabb Finkielkraut elleni merényletet követő gyalázatos baloldali reagálások is.

Visszatérve a francia történelemhez: elég csak arra emlékezni, hogy annak idején a Francia Kommunista Párt (PCF) legkomolyabb érve a francia szociáldemokráciával szemben az volt, hogy annak vezetője, Léon Blum zsidó származású volt. Vagy gondoljunk arra, hogy a második világháború alatt a PCF durva lejárató kampányt folytatott a francia belügyminiszter, Jules Moch ellen annak zsidó származása miatt. Vagy arra, hogy amikor Sztálin a zsidók elleni kegyetlen hajtóvadászatot folytatta, zsidó orvosokat végeztetett ki a második világháború után, a francia kommunista sajtó örömmámorban úszott, miközben az egész civilizált világ, köztük Churchill és Einstein is, tiltakoztak.

A neves történész-író Wolton külön kitér arra az 1966-os közvélemény-kutatásra is, amely a franciák és a zsidók viszonyát vizsgálta. Arányukat tekintve a kommunisták nyilatkoztak legtöbben úgy (28 %), hogy a zsidók nem ugyanolyan franciák, mint a többiek.

Wolton arra hívja fel a figyelmet a filozófus Finkielkraut elleni antiszemita támadás kapcsán, hogy a baloldali és szélsőbaloldali retorikában újabban a zsidó helyére a cionista lépett. Nem egyedi francia esetről van szó, ugyanis az angol munkáspárti Jeremy Corbyn is azzal védekezik, hogy ő nem antiszemita, csak anticionista. és pusztán Palesztina-barát.

Wolton Vladimir Jankélévitchre, az orosz származású francia zenetörténész-filozófusra is utal, aki már egy 1986-ban megjelent könyvében (Az elévülhetetlen) arról beszél, hogy az anticionizmus lényegében átmenti az antiszemitizmust a demokrácia világába, a demokrácia nevében így az anticionizmus igazolt és megengedett antiszemitizmussá válik. Valójában demokratikus antiszemitizmust jelenti. Mint ahogy a szocializmusnak is lett később egy új elnevezése, a demokratikus szocializmus, ami mit sem változtatott a rendszer lényegén.

Egyértelmű, hogy a Finkielkraut elleni antiszemita támadás és az azt követő interneten megjelelő bejegyzések igazolják Wolton tézisét, azaz a baloldali, szélsőbaloldali retorika visszahozza a közbeszédbe az antiszemitizmust, és azt elfogadottá akarja tenni. Ehhez a radikális iszlámtól kap támogatást, amelynek tagjai kivétel nélkül baloldali szavazók is egyben. A baloldal úgymond demokratikus körülmények között akar antiszemita lenni, segítve ezzel az alapjaiban zsidó és Izrael- ellenes radikális iszlám mozgalmat, a radikális iszlám hívei pedig szavazataikkal támogatják a baloldali politikusokat.

A kör bezárul.