Közösségi média: egyre erőszakosabban a szólásszabadság ellen

In medias res: „A Facebook, a YouTube, az összes közösségimédiás cég úgy korlátozza a szólásszabadságot a saját háza táján, úgy tilt ki a felületéről tetszőleges tartalmakat, ahogy jólesik, ezzel semmilyen törvényt nem sért" – foglalta össze a lényeget az egyik hazai baloldali hírportál 2018 augusztusában, amikor az amerikai elnökválasztás eredményét feltárni igyekvő „oknyomozók" a tengerentúlon éppen kezdték csúcsra járatni a „Facebook-faktor" témáját. Így kezdi írását Béky Zoltán. A Századvég Gazdaságkutató jogi szakértője elemzésének különleges aktualitást ad, hogy a Facebook - többek között a Soros-egyetem alapító dékánja, Sajó András közreműködésével - valamiféle bíróságot hozott létre, ami megmosolyogtató és nagyzoló elnevezése ellenére újabb veszélyt jelent a konzervatív vélemények számára. Mint többször megírtuk: a 2019-es önkormányzati kampányban a Facebook gátlástalanul cenzúrázta a magyarországi, nem baloldali médiumokat. Szerzőket tiltott le, cikkeket nem engedett közölni, hirdetni is gyakorlatilag lehetetlen volt. A hivatalos Facebook-magyarázat szerint 72 órán át vizsgálták, hogy megjelenhet-e egy politikai cikk hirdetése vagy sem. És általában nem. Gyakran még az így elavulttá vált cikkeket sem engedték - pénzért sem - hirdetni. Az Origo, a Magyar Nemzet, a Hír TV, a 888.hu, a Ripost, a Lokál, a Pesti Srácok vagy a Demokrata lényegében nem tudott náluk hirdetni, mert a Facebook nem engedte.

Természetesen a történet nem akkor kezdődött, és azóta nem is csengett le, sőt a „nemzetközi helyzet azóta is fokozódik". Az utóbbi években ugyanis a felhasználók adataival való üzletelésen túl, a szólásszabadság kérdése az, amely legtöbbször felmerül a Facebook tevékenysége kapcsán.

A politikai kritikáknak elébe menni próbáló Facebook-vezér Zuckerberg 2019. március végén, a Washington Postban publikált nyílt levelében arra hívta fel az államokat, hogy jogi úton szabályozzák, hogy mit lehet és mit nem a közösségi médiában, mert „a kártékony tartalmak ellenőrzése és kiszűrése túlságosan is nagy felelősséggel járó feladat ahhoz, hogy ezt egyedül a Facebook végezze el". Sokak mellett az Amnesty Interntional is megkongatta a vészharangot, amikor jelentésében részletesen bemutatja, hogy a Facebook és a Google tömeges megfigyelésre épülő üzleti modellje miért eleve ellentétes a magánszférához való emberi joggal, és hogyan jelent rendszerszintű fenyegetést a szabad véleménynyilvánításra, a gondolati és lelkiismereti szabadságra, az egyenlőségre és a hátrányos megkülönböztetés tilalmára. (Persze ezt a kritikát a baloldali NGO nem véletlenül, nem pusztán az állampolgári jogok miatt aggódva tette.)

Andrew Bosworth Forrás: AFP/Glenn Chapman

2020 januárjában Andrew Bosworth, a Facebook alelnöke már kifejezetten elismerte a szolgáltatásuk közvetlen politikaformáló jelentőségét, amikor arról beszélt, hogy Trump a Facebook hirdetési eszközeinek köszönhetően tudott annak idején nyerni. A Hillary Clinton veresége és Trump győzelme mögötti okokat kereső demokraták korábban ugyancsak eljutottak a következtetéshez: a Facebooknak tennie kellene valamit. Februárban pedig már – az egyébként a másik fő véleménymanipulátorban, a Google-ben érdekelt - Soros György szólította fel a Facebookot Mark Zuckerberg eltávolítására, mivel szerinte „Trump oldalán avatkozik be" az amerikai közvélemény formálásába.

Azaz, túl azon, hogy természetesen Trump nem a Facebook miatt nyert, a jobboldali véleményeket állandóan cenzúrázó Facebook tehát a bírálóik szerint még lehetne baloldalibb...

Mark Zuckerberg a képviselőházi meghallgatáson Forrás: Picture-Alliance/AFP/usage worldwide/Stefani Reynolds

A Facebook, a Twitter és más tech óriások a baloldal politikai nyomására, fokozatosan hozzákezdtek a cenzúra kiépítéséhez (posztok, hirdetések letiltásához, felhasználók törléséhez stb.). Ez a folyamat nemrég ért a csúcsához, amikor a Facebook bejelentette, hogy saját „legfelsőbb bíróságot", felügyelőtanácsot hoz létre az ügyek elbírálásához. Ahogy a tech cég kísérletet tett már saját valuta bevezetésére is, most egy újabb, a jogállamiságot és a nemzetállamok szuverenitását felülíró, szupranacionális jogértelmező „hatóságot" próbál megalkotni. Azaz, lényegében privatizálni az igazságszolgáltatást. Hogy, hogy nem, az új „hatóság" tagjai közt volt szocialista politikusok, vagy éppen a demokrata párti, Clinton-támogató „filantróp", Soros György bizalmasai bukkantak fel.

Miközben 2020 februárjától – a koronavírus-járvány kapcsán – azt tapasztaljuk, hogy a közösségi média csak úgy hemzseg a rém- és álhírektől, a dezinformációtól és az összeesküvés-elméletektől. Mivel e tartalmak nem ütköznek a baloldal és a globalizmus politikai elvárásaiba, nem törlik ezeket, ahogy korábban a radikális iszlám politikai üzenetei sem. A tech-cenzúra jól érzékelhetően balra enged, jobbra rúg.

Az új médiahatalom felemelkedése

Hogyan is jutottunk idáig? És egyáltalán hová is jutottunk?

A közösségi média szolgáltatások, - az üzemeltetők által hirdetett eredeti, illetve a mai napig gyakran és hangsúlyosan kommunikált - célja az volt, hogy olyan fórumokat (technikai lehetőségeket, „felületeket", „platformokat") nyújtsanak az embereknek, ahol azok szabadon és egyszerűen kommunikálhatnak egymással: megoszthatják a véleményeiket, élményeiket, illetve általában kapcsolatot tarthassanak egymással. Ilyen tiszta, „tárhely-szolgáltatói" formában azonban gyakorlatilag ez soha nem valósult meg, hiszen eme felületek üzemeltetői mindig is szabályozták, hogy milyen tartalmak, milyen módon áramolhatnak a rendszerükben, valamint ők rendelkeznek azokkal a technikai lehetőségekkel is, amelyekkel befolyásolni tudják, hogy mely felhasználói tartalmak jutnak el a közösség más tagjaihoz, és melyek nem.

Ez a tény, a szolgáltatás népszerűségének növekedésével került egyre inkább a figyelem, és így a kritikák fókuszába, hiszen a 2010-es évek elejére már a Facebook vált a világ legnépszerűbb közösségi oldalává. Napjainkra a világ népességének hozzávetőlegesen egyharmada, vagyis már kb. 2,5 milliárd ember aktív facebookozó. Ezen belül is egyre nő azok aránya, akik számára első sorban a Facebook jelenti „az Internetet", tehát a fő információforrást, és ezek a számok azóta is folyamatosan növekednek, így már senki által meg nem kérdőjelezhető e szolgáltatás hatása a globális információáramlásra, és így az embereknek a világ jelenségeiről kialakított véleményére.

De miért is olyan fontos kérdés a véleménynyilvánítás szabadságának érvényesülése?

A kiegyensúlyozottság érdekében nézzük először, hogyan értelmezi a kérdést a „nyílt társadalmat" támogató TASZ. Az NGO honlapján a következőket olvashatjuk erről:

Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint a véleményszabadság a kommunikációs szabadságok ún. anyajoga. Ez azt jelenti, hogy a véleményszabadság több szabadságjogot foglal magában. Ide sorolható: a szólás- és sajtószabadság (beleértve az összes médiumot), az informáltsághoz való jog, az információk megszerzésének szabadsága, a művészi, irodalmi alkotás szabadsága, a művészeti alkotás terjesztésének szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága, a tudományos ismeretek tanításának szabadsága, (illetve szorosan ide kapcsolódik a lelkiismereti és vallásszabadság, valamint a gyülekezési jog is). A véleménynyilvánítás szabadságának biztosítása azért alapvető fontosságú minden demokratikus jogállamban, mert célja, hogy az egyén számára lehetővé tegye a szabad kommunikációt másokkal, hogy mások véleményét formálja, meggyőzhessen másokat a maga álláspontjáról. A véleménynyilvánítás az egyéni önkifejezés alapja lehetővé teszi az egyén számára, hogy vágyait, gondolatait, szándékát megfogalmazza, másokkal megossza. A véleménynyilvánítás szabadsága minden közlés szabadságát magában foglalja, mégpedig függetlenül annak módjától, értékétől, erkölcsi minőségétől és legtöbbször valóságtartalmától is. A véleménynyilvánítási szabadság határainak megvonásánál indokolt különbséget tenni értékítélet és tényközlés között. Értékítéletre, egyén személyes véleményére a véleménynyilvánítás szabadsága minden esetben kiterjed függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. Fokozott védelmet élveznek az olyan értékítéletek, amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még akkor is, ha esetleg túlzóak és felfokozottak.[...] A véleményszabadság nemcsak az egyéni önkifejezés alapját teremti meg, hanem hozzájárul a demokratikus társadalom fejlődéséhez is azzal, hogy lehetővé teszi nézetek, eszmék szabad kifejtését még akkor is, ha azok egyeseket megbotránkoztatnak, népszerűtlenek vagy sajátos elképzeléseken alapulnak. A véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe van az alapjogok között, de ez nem jelenti azt, hogy az élethez vagy az emberi méltósághoz hasonlóan korlátozhatatlan lenne, de mindenképpen azzal jár, hogy csak igen kevés joggal szemben kell engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni.

Amennyiben a véleménynyilvánítás szabadságának (valamint a szólás- és sajtószabadság) történetiségét tekintjük, hosszú időn át az volt az alapvetés, hogy e jogok érvényesülésének legfőbb veszélyeztetője, potenciális vagy tényleges akadálya maga az állam (konkrétan az „államhatalom", illetve annak gyakorlói). Így a vonatkozó jogszabályok elsősorban az állam be nem avatkozását (passzivitását) írták elő (ti., hogy hagyja, „tűrje" szabadon nyilvánosságra kerülni, áramolni a véleményeket, az információkat, még abban az esetben is, ha azok esetleg kritikusak vele szemben). Ennek az volt az oka, hogy évszázadokon keresztül hatalmi, illetve pénzügyi eszközei által, gyakorlatilag kizárólag az állam rendelkezett azokkal az infrastrukturális, illetve társadalmi feltételekkel, hogy befolyásolhassa az információk eljutását a széles nyilvánossághoz. Ez a helyzet – Európában és a világ nagyobbik részében - gyakorlatilag a XX. század végéig fennállt, hiszen az elektronikus (országos, kontinentális, globális) kommunikáció fő eszközei a korlátos természeti erőforrásnak minősülő rádió-frekvenciakészlet, a drága vezetékes hálózatok és műholdak voltak, amelyek ráadásul jellemzően „egy irányba", a társadalom összessége felé továbbították az információkat.

Az elmúlt évtizedek infokommunikációs technikai fejlődése (utalva itt elsősorban az internetre, valamint a magántulajdonú kommunikációs hálózatokra, infrastruktúrákra, illetve a mögöttük álló nagy nemzetközi médiavállalatokra), azonban megdöntötte ezt a paradigmát. Napjainkban a technológia fokozottan a magánszféra, azaz gazdasági társaságok tulajdonában áll. E szereplők olyan új típusú szolgáltatásokat, felületeket kínálnak az emberek számára, aminek köszönhetően gyakorlatilag bárkiből lehet „tartalomszolgáltató". Az állam szerepe ebben szinte teljesen visszaszorul.

Ugyanakkor, ez a folyamat azt is eredményezte, hogy az infrastruktúra birtokában, az államok helyett már a (jellemzően multinacionális) magánvállalatok lettek a „kapuőrök", azaz ténylegesen ők dönthetik el, hogy mely tartalmak kerülhetnek be a kommunikációs hálózataikba (és így juthatnak el a szélesebb nyilvánossághoz) és melyek nem. Emellett, ilyen nemzetközi vállalkozások üzemeltetik a leginkább potens tartalomipari szereplőt is, azaz ők tudnak a leghatékonyabb módon és a legnagyobb volumenben előállítani olyan tartalmakat, amelyek a népesség nagyobb hányadához eljuthatnak.

A fentieknél fogva, jelenleg ezen magánvállalatok közvélemény-befolyásoló hatása a legjelentősebb, nem az államoké. Amennyiben azonban azt vizsgáljuk, hogy a sok évtizeddel korábbi helyzetre kitalált jogi szabályozás vajon képes-e biztosítani a véleménynyilvánítási szabadságot (szólásszabadságot, sajtószabadságot) napjaink valóságában, azt láthatjuk, hogy a szabályozás, a technikai fejlődés és az annak köszönhető „üzleti innováció" mögött kullog, sok tekintetben egyfajta „ex-lex" vákuumot biztosítva ezen magánvállalkozásoknak.

A média és tech cégek természetesen élnek is az ebből adódó lehetőségekkel, és olyan saját, új „szabályokat" alakítanak ki, amelyek üzleti és egyéb (például politikai) érdekeiket szolgálják.

Látható, hogy jelenleg is dúl a harc a „fő kapuőri" pozícióért a Google és a Facebook között, azonban ha megnézzük e két cég konkrét szabályait, azt tapasztalhatjuk, hogy a szólásszabadság, - illetve tágabb perspektívából nézve - a szolgáltatást igénybevevő emberek jogainak szempontjából gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy melyikük kerül ki „győztesként" ebből, hiszen teljesen hasonló tartalmú, jellegű „szabályzatokkal" (értsd: korlátozásokkal, cenzúrával) operálnak.

Az alapvető kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy, hogyan is viszonyulnak ezek a szabályok a szolgáltatások célterületét képező államok vonatkozó, alkotmányos és egyéb érintett jogszabályi rendelkezéseihez, amelyeket valójában maradéktalanul be kellene tartaniuk?

A Facebook és a Google alkalmazásai egy mobiltelefon kijelzőjén. Forrás: AFP/Denis Charlet

A magyar helyzet

Hazai szempontból áttekintve a helyzetet, a következőket tapasztalhatjuk:

2008. november 26-án indult el a Facebook magyar nyelvű változata, amely nagyon gyorsan népszerűvé vált. A magyarok körében különösen kiemelkedő szerepet vívott ki ez a közösségi oldal, hiszen már 2014-ben a hazai netezők 85 százaléka használta a Facebookot. Napjainkra pedig elmondható, hogy az ország lakosságának mintegy kétharmada napi szinten aktív Facebook-felhasználó. Ebből következően az is megállapítható, hogy honfitársaink jelentős része számára ez a szolgáltatás az elsődleges, sőt sokaknak az egyetlen információforrás.

Így jelenleg már nem kérdéses, hogy a Facebook az egyik legjelentősebb közvélemény-befolyásoló tényező Magyarországon.

Ahogyan a szolgáltatás hazai felhasználóinak száma gyarapodott, az utóbbi években egyre többen tapasztalhatták itthon is, hogy bizonyos tartalmaikat egyszerűen törölte a Facebook. Sőt időnként olyan értesítéseket is kaptak, hogy kitiltják őket a szolgáltatásból, „ha továbbra sem tartják be a szabályokat". Az ilyen fenyegetések általában az akkor még széles körben nem ismert tartalmú, „közösségi alapelvekbe" ütközésre hivatkoztak, a felhasználók pedig tanácstalanul kérdezték: pontosan milyen szabályoknak és hogyan is kellene megfelelniük?

A Facebook eme „tartalomszabályozási" gyakorlata a szélesebb közvélemény ingerküszöbét igazán csak a 2018-as országgyűlési választások kapcsán érte el, amikor jól észlelhetően olyan mintázat kezdett kirajzolódni, amely azt mutatta, hogy egyre gyakrabban politikai „irányvonalak" mentén dől el, hogy mely tartalmak „sértik a közösségi alapelveket".

Lázár János Bécsben Forrás: Facebook/Lázár János

A legismertebb eset talán Lázár János – akkori kancelláriaminiszter – videójának törlése volt. Lázár ebben a videóban az osztrák főváros egyik nagy múltú kerületét akarta bemutatni, amit ma már leginkább bevándorlók laknak. A politikus ezzel szerette volna felhívni a figyelmet a migráció árnyoldalaira, azonban a Facebook figyelmeztetés nélkül törölte a tartalmat. A szolgáltató – az eset napvilágra kerülését követően - arra hivatkozott, hogy azért ütközik a videó a közösségi alapelvekbe, mert „faji vagy etnikai alapon sért másokat". Ez volt az első alkalom Magyarországon, amikor egy megválasztott politikus hivatalos oldalát cenzúrázta a Facebook. Lázár János tiltakozott, a tartalom pedig késő este visszakerült a politikus oldalára. A cég ezt később úgy indokolta, hogy bár a videó sérti az „alapelveket", annak „hírértéke" miatt [lásd a továbbiakban] mégis megjelenhet a szolgáltatás felületén. Ugyanakkor, a Lázár-ügy csak a jéghegy csúcsa volt, mert egyre több olyan, a kormány álláspontjával, véleményével egyetértő (akár egyszerű magánembertől, akár sajtóorgánumoktól származó) felhasználói tartalmat és felhasználót törölt a szolgáltató, amelyek jellemzően baloldali politikai támadások kereszttüzében álltak, különösen azokat, amelyek az illegális migráció problematikájával foglalkoztak. És ne felejtsük el, hogy ekkoriban kezdett igazán felpörögni az ún. „álhír-ellenes" kampány is a közösségi szolgáltatóknál, amelynek jellemzően nem az ellenzéki eredetű, ellenzéki narratívát erősítő információk, vélemények esetek áldozatául.

A választásokat követő legnagyobb fejlemény a Facebook „tartalomszabályozás" ügyében az volt, hogy a cég 2018. április végén végre nyilvánosságra hozta a „tartalmi irányelveit", amely alapján a „moderátorok" eldöntik, hogy törölnek-e vagy korlátoznak-e valamely tartalmat, vagy felhasználót. Ezt a lépést eleinte sokan üdvözölték, remélve, hogy ezzel átláthatóvá, kiszámíthatóvá válik a rendszer működése, és mindez segíteni fog a felhasználóknak is abban, hogy „rendeltetésszerűen", illetve „biztonságosan" tudják használni a szolgáltatást.

Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy nem minden belső cenzúraszabályt hoztak nyilvánosságra, sőt ezek a szabályok magát a Facebookot nem is kötik, hiszen a gyakorlatban továbbra is mindennaposak a szubjektív alapon hozott ad hoc cenzúradöntések, illetve a nyilvánosságra hozott „irányelvek" jelentős része ellentmondásos, vagy egyszerűen a jog nyelvén értelmezhetetlen.

Áttekintve a Facebook szabályzatát ebből a szempontból, valamint annak fényében, hogy az abban található előírások hogyan is viszonyulnak a téma szempontjából releváns hatályos magyar jogszabályokhoz, azt láthatjuk, hogy eme szolgáltató „rendelkezéseknek" csak egy része van összhangban a véleménynyilvánítási szabadság (beleértve a szólás-, sajtószabadságot is) alkotmányos korlátait meghatározó hazai jogszabályi rendelkezésekkel.

Az Alaptörvényen kívül ilyen korlátozó szabályok találhatók pl. a Ptk.-ban (lásd. pl. a személyiségi jogok védelmét célzó normák), a Btk.-ban (lásd pl. a „közösség elleni uszítás" tilalmát), valamint a sajtó- és médiaszabályozásban is (lásd pl. a kiskorúakat védő rendelkezéseket).

A Facebook-szabályok jelentős része viszont nemcsak, hogy nem egyértelmű, hanem a szólás-, véleménynyilvánítás- és sajtószabadságot garantáló hazai jogszabályi rendelkezésekhez képest jelentősen szűkítik a hazai felhasználók jogait. Azaz, olyan cselekvéseket is tiltanak, amit az Alaptörvény és a többi vonatkozó hazai jogszabály enged.

Már a Facebook „közösségi alapelveinek" bevezetésében is olyan fordulatokkal találkozhatunk, amelyekben előre kimondják, hogy azok alkalmazása, betartása a részükről esetlegesnek tekinthető:

Az alapelvek kidolgozásakor átfogóságra törekedtünk – előfordulhat például, hogy olyan tartalmat is eltávolítunk a megfélemlítésre vonatozó szabályaink megsértéséért, amely egyébként nem minősül gyűlöletbeszédnek. [...] Hajlunk rá, hogy még akkor is megengedjünk bizonyos tartalmakat, ha azokat egyesek kifogásolhatónak találhatnak, hacsak a tartalom eltávolításának nincs konkrét kármegelőző hatása. Ezen túlmenően, bizonyos esetekben megengedjük az alapelveinket egyébként sértő tartalom megjelenítését, ha az kifejezetten hírértékű, jelentős vagy a közvélemény számára kimondottan fontos. [...] Előfordulhat, hogy a közösségi alapelvek kevésbé részletesnek tűnnek, mint szeretnénk, és ez a mögöttes szándékkal ellentétes végeredményhez vezet. Ezért bizonyos esetekben, ha további kontextussal látnak el minket, a szabályzat betűje helyett annak szellemében hozunk döntést. [...] A közösségi alapelvek megsértésének következményei – a szabálysértés súlyosságától és az adott személy előtörténetétől függően a platformon – eltérők lehetnek. Előfordulhat például, hogy az első szabálysértés alkalmával figyelmeztetünk valakit, de ha továbbra is megsérti szabályzatainkat, korlátozzuk közzétételi képességeit a Facebookon, vagy letilthatjuk a profilját.

A „közösségi alapelvek" fenti általános rendelkezései mellett az itthoni tartalom-, illetve felhasználóletiltás, illetve -korlátozás leggyakoribb szolgáltatói indoka a szabályzatnak a „gyűlöletbeszédre", valamint az „álhírekre" vonatkozó rendelkezései voltak, amelyek egyébként is a dokumentumnak a leghomályosabb, legszubjektívebben értelmezhető, és így jogi szempontból is legproblémásabb részeit jelentik.

A „gyűlöletbeszéd" kapcsán pl. ilyeneket olvashatunk benne:

Előfordul, hogy egyesek azért osztják meg más gyűlöletbeszédét, hogy felhívják rá a figyelmet, vagy tájékoztassanak róla másokat. Hasonlóképpen, bizonyos esetekben az alapelveinket egyébként sértő szavakat vagy kifejezéseket az emberek saját magukra való hivatkozással vagy pozitív felhanggal használják. Ebben az esetben megengedjük a tartalmat, de elvárjuk az emberektől, hogy világosan nyilvánítsák ki szándékukat, hogy jobban megértsük, mi motiválta őket a megosztásra. Ha a szándék nem egyértelmű, eltávolítjuk a tartalmat. E témakörök humoros vagy társadalmi vitára bocsátó megközelítése megengedett. [...] A bevándorlói jogállással kapcsolatban is nyújtunk bizonyos védelmet. A támadást úgy határozzuk meg, mint erőszakos vagy tárgyukat emberi mivoltától megfosztó beszédet, alsóbbrendűségre utaló kijelentést, illetve kirekesztésre vagy faji alapon történő elkülönítésre való felhívást. [...] 3. szintű támadások, amelyek a fent megadott tulajdonságokkal rendelkező személy vagy embercsoport kirekesztésére vagy elkülönítésére irányulnak. Megengedjük a bevándorlási szabályok kritizálását és a szabályok szigorítása melletti érvelést.

Természetesen, hogy mi minősül „figyelemfelhívásnak", vagy „társadalmi vitára bocsátásnak", vagy a „bevándorlási szabályok kritizálásának", vagy éppen „humornak", és mi „gyűlölettámadásnak", azaz, hogy érvényesülhet-e az államok jogrendszere által garantált szólásszabadság, azt esetről esetre egy ismeretlen, a Facebook által kijelölt cenzor dönti el.

Az „álhírekre" vonatkozó Facebook-szabályok azonban még az előbbieknél is veszélyesebbek a véleménynyilvánítás alapvető jogára nézve:

Komolyan vesszük a feladatot, hogy megakadályozzuk az álhírek terjedését a Facebookon. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy ez egy bonyolult és kényes probléma. Szeretnénk, hogy az emberek tájékozottak maradjanak, ugyanakkor nem szeretnénk korlátozni a termékeny közbeszédet. Emellett vékony a határvonal az álhír, illetve a szatíra és a véleménycikk között. Mindezek miatt az álhíreket nem távolítjuk el a Facebookról, ellenben a hírfolyamban alacsonyabb szinten való megjelenítéssel jelentősen akadályozzuk a terjedésüket. [...] Többféle módon is dolgozunk azon, hogy tájékozottabb közösséget alakítsunk ki, és visszafogjuk az álhírek terjesztését – például a következőkkel: akadályozzuk az olyan tartalmak terjesztését, amelyeket független külső tényellenőrzők hamisnak értékeltek. [...] Tudósokkal és más szervezetekkel közösen dolgozunk azon, hogy megoldásokat találjunk erre a bonyolult problémára.

A Facebook „álhírekre" vonatkozó szabályai még a „gyűlöletbeszédnél" is kevésbé kidolgozottak (pl. nincsenek definíciók, „standardok", elvek sem), és így kevésbé követhető szabályozást adnak, tágabb lehetőségeket biztosítva a rugalmas és szubjektív értelmezésre.

A szabályok alkalmazása sokkal kevésbé átlátható, ellenőrizhető, hiszen itt nem a bejegyzés tényleges törléséről, teljes eltávolításáról van szó, hanem csak

„a hírfolyamban alacsonyabb szinten való megjelenítésről".

A Facebooknak ez a szankciója különösen „rafinált" módja a cenzúrának, ugyanis lehetőséget ad valamely tartalom olyan módon történő eltüntetésére a többi felhasználó elől, hogy annak közzétevője adott esetben tudomást sem szerez arról, mivel ilyenkor a kérdéses tartalom számára látható marad, az összes többi felhasználó számára azonban nem. Azaz, a tartalom annak feltöltőjén kívül mindenki más számára „láthatatlan" lesz. „Természetesen" ennek a tényéről szintén nem tájékoztatják az érintett felhasználót. Az „álhír" kategóriája egyébként különösen megfoghatatlan a hatályos hazai jog szempontjából nézve is, ugyanis a Facebook szabályaival ellentétben a hazai jogi szabályozás alapvetően a szólás-, véleménynyilvánítás- és sajtószabadság érvényesülésének biztosít elsődlegességet. Az esetek többségében így nem egy adott közlés tényszerűsége vagy „igazsága" határozza meg azt, hogy az megjelenhet-e a nyilvánosság előtt. Ezzel kapcsolatban már a rendszerváltoztatást követő rövid időn belül az alábbiakat mondta ki az Alkotmánybíróság:

A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. [...] A véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül.

[30/1992. (V. 26.) AB határozat] (A hazai jogban csak olyan speciális esetekben válik értékelési szemponttá valamely megnyilvánulás tényszerűsége vagy valósága, mint pl.: a jó hírnév megsértése, a becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel nyilvánosságra hozatala, a rémhírterjesztés, a közveszéllyel fenyegetés, a sajtó-helyreigazítás vagy éppen a közszolgálati médiaszolgáltatók közérdekű tájékoztatási kötelezettségével összefüggő szabályok.)

Továbbmenve: önmagában is rengeteg kérdést vet fel az, amikor a Facebook szabályzata mindenféle „együttműködésre" utal

„független külső tényellenőrző"

szervezetekkel, meg arról szól, hogy „tudósokkal és más szervezetekkel" dolgozik közösen az „álhírkérdésben".

Mivel a Facebook hivatalos szabályzata ezekre a „részletekre" nem tér ki, így csak különböző nemzetközi sajtóhírek alapján értesülhetett a közvélemény arról, hogy pl. a Correctiv nevű német médiavállalat – amely politikai tartalmakat cenzúráz közösségi oldalakon – alig két és fél év alatt közel 300 ezer eurót kapott a migrációt nyíltan támogató Nyílt Társadalom Alapítványoktól (OSF), aminek eredményeként számos ilyen témájú felvételt, videót tüntettek el közösségi szájtokról.

A másik ilyen szervezet a Nemzetközi Tényellenőrző Hálózat (International Fact-Checking Network – IFCN), amely álhíreket szűrhet ki (pontosabban: cenzúrázhat) a Facebookon. Az IFCN-t a Poynter Institute for Media Studies nevű intézet működteti.

A Poynter „tényellenőrző hálózatának" legnagyobb pénzügyi támogatói között ott van például a Soros György-féle Nyílt Társadalom Alapítvány is – derül ki az intézet hivatalos honlapjáról.

Természetesen, arról

sincsen semmiféle „hivatalos" információ a Facebook részéről, hogy vajon Magyarországon is folyik-e ilyesfajta „független külső tényellenőrzés", és ha igen, akkor vajon kik is azok a „független külső tényellenőrzők" akik ezt végzik.

Ez a helyzet pedig már megalapozottan tekinthető több mint aggasztónak.

Amennyiben viszont a tényleges álhírek szempontjából vizsgáljuk a Facebook gyakorlatát, éppen a mostani koronavírus-járvány mutatja meg legvilágosabban, hogy valójában mennyire is gondolja komolyan ezt a kérdést a cég. Néhány olyan látványos gesztuson kívül, mint mondjuk, a WHO-közlemények prioritásos közzététele, bizonyos termékkategóriák (pl. szájmaszkok) hirdetésének tilalma, ténylegesen azt tapasztalhatjuk, hogy a közösségi szolgáltatások az ál- és rémhírek terjesztésének, a határokon átívelő pánikkeltésnek a fő és leghatékonyabb csatornái. A már említett kiemelkedő nyilvánosságpiaci szerepük, és így hatékonyságuk következtében pedig azon sem csodálkozhatunk, hogy a járvánnyal kapcsolatos híráramra nagyon gyorsan rákapcsolódtak a politikai célú dezinformációs kampányok is.

Amellett, hogy a jelen írás elsősorban a Magyarországon legnépszerűbb közösségi oldal, a Facebook szabályain és gyakorlatán keresztül igyekszik bemutatni eme cenzúrarendszerek működését, ez nem azt jelenti, hogy más szolgáltatások esetében jobb lenne a helyzet. A legismertebb videómegosztó oldal, a Google-hoz tartozó Youtube szabályzatában pl. az alábbiakat olvashatjuk:

A YouTube által okkal kezdeményezett megszüntetés és felfüggesztés. A YouTube felfüggesztheti vagy megszüntetheti a Szolgáltatás egészéhez vagy részéhez az Ön hozzáférését, Google-fiókját vagy a Google-fiókja hozzáférését, ha (a) Ön jelentős mértékben vagy ismételten megszegi a jelen Szerződést, (b) erre jogszabályi kötelezettségnek vagy bírósági döntésnek való megfelelés érdekében van szükség, vagy (c) észszerű okunk van azt feltételezni, hogy olyan tevékenység történt, amely kárt okozhat a felhasználóknak, egyéb harmadik feleknek, a YouTube-nak vagy a Társult vállalkozásainknak, illetve ezek felelősségre vonását eredményezheti.

Látható tehát, hogy itt már a szolgáltató "feltételezése" is elég indok a törlésre! Azaz, itt azt mondják ki, hogy gyakorlatilag bárkit, bármikor, bármiért törölhetnek.

Visszatérve a Facebookra, az oldal hivatalos „szabályzatai", illetve „elvei" közül egyik sem tartalmaz semmilyen „hivatalos" információt arra vonatkozóan, hogy pontosan kik és milyen eljárás keretében döntik el azt, hogy egy adott tartalom beleütközik-e valamelyik Facebook-szabályba, illetve – amennyiben mégis, akkor – milyen módon legyen szankcionálva (törléssel, kitiltással?). Viszont, ami e „közösségi elvek" tényleges gyakorlati alkalmazását illeti, azzal kapcsolatban további „érdekes" részletek derültek ki, nem máshonnan, mint a „facebookos Zuckerberggel" a port összerúgó, Soros György médiabefolyási övezetéhez köthető 444 blog által közölt interjúban.

A blog által megkérdezettek között egyaránt megtalálható volt magyar nyelvű Facebook-tartalmakat „moderáló" szerződéses munkatárs, illetve a cég közép-európai központjában, Varsóban dolgozó illetékesei. Az anyagból mindenekelőtt az derült ki, hogy

a magyar moderátor csapat tagjai nem a Facebook alkalmazottai.

Mindannyian egy Arvato nevű német cégnek dolgoznak. Az Arvato tulajdonosa pedig a Bertelsmann nevű német óriásvállalat. Az övék például az RTL-csoport, és így a jelenlegi magyar kormánnyal szintén nemigazán szimpatizáló hazai RTL Klub televízió is.

A hazai Facebook-felhasználók szólásszabadságának érvényesülése, illetve a magyar sajtószabadság ügye viszont nem kizárólag eme szerződéses-külsős csapat tagjaira van rábízva, hiszen az ő döntéseiket felülbírálhatja az „írországi központ".

Néhány példa a cenzúrarendszer tényleges működéséről a blognak nyilatkozó „moderátorok" elbeszélése alapján:

A Facebooknak vannak nyilvános tartalmi irányelvei, például nem lehet a közösségi oldalon erőszakra buzdítani, pornográf tartalmat közzétenni vagy egy kisebbséget méltóságában megalázó kifejezéssel illetni. A tartalmi irányelveket, ami alapján a moderátorok törölnek bizonyos posztokat, csak idén [2018] áprilisban hozta nyilvánosságra a cég, előtte semmitmondó, néhány bekezdéses pr szövegekből kellett a felhasználóknak kisakkoznia, hogy mit posztolhatnak az oldalon és mit nem. Viszont a nyilvános irányelveken túl még most is léteznek olyan, nem nyilvános szabályértelmezések, amik segítenek a moderátoroknak eldönteni, hogy mi maradhat a Facebookon, és mit kell törölni. Ilyen policy-k akár naponta érkeznek újak. Hogy most éppen le kell-e szedni minden mellbimbós képet, vagy van, ami fent maradhat, ha mondjuk, szoptatás közben látszik. Van például egy lista a veszélyesnek vagy erőszakosnak gondolt terror- és félkatonai szervezetekről, magyar is van közöttük, ott például elég, ha valaki kiteszi a logójukat, és már törlik az oldalát. Ezeknek a dolgoknak egy része pont azért nem nyilvános, hogy nehezebb legyen kijátszani őket.

Az egyre negatívabb tapasztalatok miatt a Századvég Csoport 2019 áprilisában egy áttekintő tanulmányt készített a Facebook-cenzúra akkori magyarországi helyzetéről, valamint arról, hogy mit lehet tudni eme szolgáltató „tartalomszabályozási normarendszeréről", illetve annak alkalmazási módszertanáról. A Századvég a tanulmányt egy konferencián is bemutatta a nyilvánosság számára.

Az azóta eltelt időszakban a helyzet nemhogy javult volna, hanem éppen hogy tovább fokozódott a Facebook-cenzúra. Ez különösen a tavalyi önkormányzati választási kampány során csúcsosodott ki, amikor a Facebook szinte futószalagszerűen törölte, korlátozta a legitim politikai tartalmakat, vagy éppen akadályozta, megtagadta egyes nem ellenzéki médiumok, híroldalak fizetett hirdetéseinek (!) közzétételét, és mondvacsinált okokra hivatkozva tiltott le jobboldali újságírókat.

A tendencia azóta is töretlenül folytatódik, így nem csodálkozhatunk, hogy a Facebook letiltotta pl. a Hír Tv gyöngyöspatai videóját, vagy pl. azt a videót is, amelyben az látható, hogy illegális migránsok sírásra fakasztják a kisgyerekeket, hogy így még drámaibb hatást keltsenek a televíziós tudósításokban.

A cikk folytatódik, lapozzon!