A Moszkvai Principatus születése

A 2020-as évet megjegyzi magának a történelem. A koronavírus lényegében leállásra késztette az egész világot, az USA-ban George Floyd halála kapcsán kitört az első posztmodern forradalom, Kína a gyakorlatban is kiterjesztette hatalmát Hongkongra és Nagy-Britannia kilépett az Európai Unióból. Könnyű az ilyen viharok közepette elsiklani egy Oroszországban tartott népszavazás felett, pláne úgy, hogy „Putyin győzött." Ott mindig Putyin nyer. Mégis július 1-je be fog kerülni a történelemkönyvekbe, mert valami végérvényesen megváltozott Oroszországban.

Amikor Octavianus, a későbbi Augustus létrehozta a Római Prinicipatus államrendjét, az egy másfél évtizeden átívelő lassú folyamat volt. Soha senki nem kiáltotta ki a „principatus megalapítását", senki nem koronázta az első polgárt uralkodóvá, főleg nem „császárrá", és Augustus végig a hagyományos köztársasági jogrend és intézményrendszer keretein belül maradt. Mégis, uralkodása a Köztársaság végét és a Római Birodalom kezdetét jelenti. Oroszországban olyannyira hasonló fejlemények zajlottak le az elmúlt húsz évben, hogy nehéz nem arra gondolni, hogy Vlagyimir Putyin lelki szemei előtt Octavianus példája lebegett.

Az augustusi második államalapítást a korábbi Római Köztársaság súlyos, két évtizedes polgárháborúba torkolló válsága tette szükségessé. Itt is látszik a párhuzam Oroszországgal – a Szovjetunió bukása és a putyini konszolidáció között eltelt időszak súlyos megpróbáltatásokkal járt minden orosz család számára. A káosz, erőszak és önkény évtizede volt ez, melynek nyomát minden orosz állampolgár magán viseli.

Octavianushoz hasonlóan Putyin is tisztában volt vele: azzal, hogy képes volt visszatéríteni az államot a béke és kiszámíthatóság útjára, olyan érdemeket, politikai tőkét szerzett magának az átlagpolgár szemében, ami lehetővé teszi számára, hogy új alapokra helyezze az állam egészét. Hogy egész pontosan mikor született meg ez az elhatározás, még sok vita tárgyát fogja képezni, de idén július 1-jén fejezte be a művet.

Mielőtt rátérnénk arra, hogyan is néz ki a putyini államrend, tennünk kell egy kis kitérőt. A 21. század elején még teljesen általános volt a vélekedés, hogy a világ országait könnyen feloszthatjuk diktatúrákra és demokráciákra. Mindez azért is érdekes, mert ezek a kategóriák a világtörténelem hosszát tekintve igencsak friss hajtások, a fogalmak mai értelmükben lényegében a 20. század szüleményei. Hogy ezt megértsük, elég csak a 19. századi Nagy-Britanniára gondolnunk. Diktatúra volt? Nyilván nem. Demokrácia – persze, hogy nem. A brit alattvalók csupán egy kisebbsége rendelkezett választójoggal. A történelem során a fontos kérdés nem az volt, hogy demokrácia van-e egy országban, hanem hogy zsarnokság van-e.

A demokrácia és diktatúra paradigmája onnan fakadt, hogy a segítségével könnyen meg lehetett különböztetni a nyugati, alapvetően liberális berendezkedést a totalitárius rendszerektől. Az a furcsa helyzet állt azonban elő, hogy bár a huszadik század végére a liberális ideológia győzelmet aratott kommunista és fasiszta vetélytársain, a történelem mégsem ért véget. Az országok túlnyomó többsége ugyan levetette magáról a kommunista vagy fasiszta ideológia béklyóját, de aztán ahelyett, hogy magára öltötte volna a liberalizmus köntösét, makacsul ment tovább a saját nemzeti sajátosságai által megszabott útján. Praktikusan megjelentek azok a rezsimek, amik nyilván nem diktatórikusak sztálini vagy pinocheti értelemben, de nem is felelnek meg a liberális demokráciafelfogásnak. Erre találta ki a nyugati politikatudomány a „hibrid rezsim" fogalmát. Legyünk egészen biztosak abban, hogy Oroszország nyugati megközelítésben „hibrid rezsim" címke alatt fog futni, mint ahogy fut már egy jó ideje.

Az orosz felfogás azonban más, ők könnyebben tudnak elszakadni a demokrácia-diktatúra gondolatvilágától, és visszatérni a zsarnokság kérdéséhez. Az átlagorosz gondolataiban a 90-es évek jellemző tulajdonsága épp a zsarnokság volt – az oligarchák és bankárok zsarnoksága, a jog hiánya és a káosz zsarnoksága. A párhuzam a római polgárháború időszakával ismét adja magát. Ahogy az octavianusi principatus értelme az volt, hogy az erős, központosított állam elűzze a káoszt és a helyi hadurak zsarnokságát, úgy ígéri az új putyini alkotmány azt, hogy egy erős állam, a „hatalmi vertikál" megóvja az orosz állampolgárokat a vadkapitalizmus és az oligarchák zsarnokságától.

Sok tinta fog elfolyni arra vonatkozóan, hogy mennyire volt tiszta vagy nem tiszta a szavazás és mennyire felel meg a valóságnak a közölt eredmény, mely szerint 68%-os részvétel mellett 78% szavazott az alkotmányreform elfogadására. A kampány és a szavazás körülményei nyilván sok kérdést vetnek fel. De állapítsuk meg azt is, hogy az új államrend találkozik azzal, amit az oroszok arról gondolnak, hogyan kéne a hazájukat irányítani. Az alkotmány rögzíti azt, hogy az állam kötelessége a minimális szociális védőháló fenntartása – ez a 90-es években teljesen hiányzott. Leírja továbbá, hogy az orosz állam alapvetően konzervatív értékek mentén szerveződik – így szentesíti a házasságot, mint egy férfi és egy nő szeretetközösségét. A dokumentum emellett szakít a nemzetek fölötti szervezetek befolyásával, kimondva az orosz jogrend primátusát a nemzetközivel szemben. Az új alkotmány továbbra is erős jogosítványokkal ruházza fel az elnököt (bár Putyin után egy személy csak 12 évig maradhat ezen a poszton) és a végrehajtói ág egészét. Érdekes lesz majd látni az Államtanács szerepét – ez az intézmény papíron igen erős jogosítványokat kap: meghatározza az orosz kül- és belpolitika stratégiai irányát.

Egy jelentős eltérés a római principatushoz képest az, hogy az orosz alkotmány igyekszik rendezni az utódlás kérdését. Az elnök személyét muszáj lesz váltani 12 évente, és a legitimitást a választások adják. Ez nyilvánvalóan arra kényszeríti a politikai elitet, hogy folyamatosan újratárgyalja és megújítsa azt a kompromisszumot, ami az ország hatékony irányításához szükséges, és ezt olyan formában tegye, hogy az elfogadható legyen az orosz emberek jelentős része számára, hiszen azt nekik kell szavazással szentesíteniük.

Fontos lesz az, ahogyan Putyin levezényli az első hatalom átadás-átvételt, hiszen nagy valószínűséggel ezzel hagyományt fog teremteni. Ezért is volt szükséges, hogy az új alkotmány lehetővé tegye az elnöknek, hogy még kétszer induljon. Ezzel elejét veszi az utódlással kapcsolatos belharcoknak, és lehetőséget ad magának, hogy kiválassza az utódját, majd folyamatos jelenlétével szavatolja, hogy az általa felépített rendszer elfogadja az örököst, és az megfelelően tud élni a számára biztosított hatalommal. Sokan attól félnek, hogy Putyin 2036-ig elnök akar maradni. Ez valószínűleg téves. 2030-ban már jó eséllyel az általa választott utód fog indulni a választáson. Ennek esélye már akár 2024-ben is fennáll. Putyin egész biztos tanult Augustus legnagyobb hibájából, aki úgy halt meg, hogy nem talált magának alkalmas utódot.

Az Augustus által létrehozott római államrend persze távolról sem volt tökéletes. A zsarnokság rémét sem tudta véglegesen elűzni, mint azt Nero példája is mutatja. De a 3. század válságáig lényegesen több jó császár volt, mint rossz, a principatus köztársaságtól örökölt intézményrendszere működött, a Birodalmat egyben tudta tartani, és a rendszer az öt jó császár alatt több mint száz évre elhozta a Római Birodalom aranykorát. Vlagyimir Putyin új államrendje nagyon hasonló célt szolgál: a rend és stabilitás helyreállítását, amely lehetővé teszi Oroszország felemelkedését. Miközben egyértelmű, hogy egy stabil, gyarapodó és kiszámítható Oroszország találkozik a magyar nemzeti érdekkel, ami már távolról sem egy agresszív, terjeszkedő birodalom. Jó volna, ha egy felemelkedő Oroszország és Magyarország között mindig lenne valami. Például egy független Ukrajna.

Koskovics Zoltán, az Alapjogokért Központ elemzője