Tudtuk, hogy előbb, vagy utóbb kiderül az igazság. Igazán senkit sem ért meglepetésként, amikor napvilágra jutott, hogy az SZFE-n augusztusban szabadegyetemet tartottak az alábbi témákról: megbukott a képviseleti demokrácia; miként zajlott a zágrábi egyetem elfoglalása 2009-ben; a színházat lehet-e eszköznek tekinteni és betölthet-e más funkciókat, mint eddig. „Demokratikus játszóteret" is rendeztek, s a játék története szerint a hallgatók által alakított Civil Parlamentnek kell leraknia egy új rendszer alapjait. Mindezt majdnem egy hónappal az egyetem lezárása előtt küldte meg az iskola kommunikációs vezetője a hivatalos e-mail címéről a hallgatóknak, oktatóknak és munkatársaknak. Az egyik legutóbbi sajtóhírrel együtt, amely szerint kedden több mint tíz egyetemen tartottak Titkos Egyetem – Hallgatói fórum az Autonómiáról címmel programokat, mindenki számára egyértelművé vált, hogy a háttérben zajló folyamatokat valójában kik és milyen módszerekkel irányítják. Hogyan is hangzanak a Jézus Krisztus Szupersztár című rockopera kezdő sorai?...
A kép már kitisztult
és jól láthatom,
hova visz,
merre tart ez az út...
Dobd el mítoszát,
úgy nézd embered,
s látod majd,
honnan jött,
mivé lett...
Teljesen világos, hogy az előre eltervezett, de spontánnak feltüntetett egyetemfoglalás csupán eszközként szolgált a politikai zavarkeltéshez. Az SZFE-ügy legnagyobb vesztesei a diákok. Korábban számos megszólaló felháborodottan kikérte magának már csupán a feltételezést is, hogy a hallgatók egy részét minden bizonnyal felhasználták aktuálpolitikai motivációjú célokra, s mára bebizonyosodott, hogy mi a gyáva és szégyenteljes akció valódi célja. Azonban nem csak erről hullt le a lepel. A szervezők nem tudják jól kezelni, hogy egyre több csontváz dől ki a szekrényből, ezért egyre idegesebben és vállalhatatlanul nyilvánulnak meg, olykor tagadva az alapvető emberi és művészeti értékeket. A minap megjelent egy írás, amely szerint Vidnyánszky Attilát a kétezres években jórészt a hazai színházi élet meghatározó baloldali, liberális véleményformálói támogatták. Az indulattal teli sorok közé azonban belecsúszott három logikai bukfenc. Böjte József szerint az akkori széles körből érkező támogatást zömmel liberálisok nyújtották – ha ez igaz, akkor éppen azt bizonyítja, ami a terület harminc éve megoldatlan problémája: az elmaradt kulturális rendszerváltást. Amely árnyalná az eddig uralkodó homogén, ellentmondást nem tűrő, kizárólagosságot hirdető látásmódot, teret engedve a másként gondolkodóknak: a keresztény, konzervatív, nemzeti értékrend képviselőinek is. Másodszor: ha Vidnyánszky Attila csupán attól lett volna a hazai és nemzetközi élet egyik legelismertebb színházi alkotója, mert a baloldali, liberális színházcsinálók és megmondóemberek pályája egy szakaszában lehetőséget nyújtottak számára, hogy – mint minden színházi rendező – különböző teátrumokban színpadra vigye az előadásait, akkor, ha a szerző sorai mögé gondolunk, az is kiolvasható belőlük, hogy ebben az esetben nem a rendező kiemelkedő tehetségében és különleges látásmódjában bíztak, hanem abban, hogy fölépíthetnek egy színházi alkotót, aki aszerint működik majd, mint ahogyan ők elképzelték. Innen már csak egy lépés a harmadik pont: a sikeres szakmai pályához szerintük feltétlenül szükséges baloldali, liberális, ideológiai szemléletformálás. Ez az, ami nem sikerült nekik, ettől olyan agresszívek a Vidnyánszky Attilát érő támadások, mert vélhetően voltak, akik úgy nyújtottak kezet neki, hogy cserébe vártak is valamit tőle. Éppen azt, amit az SZFE-n várnak a hallgatóktól: a feltétlen ideológiai alkalmazkodást. Néhány elhallgatott tény felszínre kerülésével kitisztult a kép.
Iratkozzon fel hírlevelünkre 
