A hagyományos kínai harmonizmus legfontosabb vonásai a békés együttélés, az egymás kölcsönös alakítása és a változásra való nyitottság.
A harmónia és a disszonancia közötti dialektika a nyugati filozófiai hagyományban sohasem vált programalkotóvá –
állapítja meg a szerző, és a kínai harmóniafogalmat belehelyezi a 20. század nagy gondolkodójának, az amerikai Alfred North Whitehead vallási pluralizmusról és a folyamatról szóló diskurzusába, így kínál középutat a partikularizmus és az univerzalizmus között, s mutatja meg azt is, hogy az egységen belül is létezhet sokféleség.
E harmonizmus látszólag elvont jellege nagyon is gyakorlatias célokat szolgál: a különböző vallási hagyományokkal rendelkező embereket rávezetni arra, hogy amikor diskurzust folytatnak, az eltérő nézőpontok egymást kiegészítőnek is tekinthetők, és hogy a különbözőségek nem ellentétes jellegűek.
A kötet a minannapokban is alkalmazható, a mások iránti tisztelet attitűdjét fejleszti ki, valamint azt a hajlandóságot, hogy másoktól a saját identitásunk elveszítése nélkül tanuljunk. Mondanivalója alátámasztására a szerző gazdagon idéz régi kínai bölcseket is. Például Csuang Ce-t, aki úgy vélte, hogy
a konfliktusok mindig az emberi lények rövidlátása miatt alakulnak ki.
Vagy Ji Csing tanítását, amely szerint „a változás az, amely a másokkal szembeni nyitottsághoz és a másokkal való kommunikációhoz vezet, és ez a nyitottság és kommunikáció az, amely állandó prosperitást eredményez".
A jelen korra reflektálva, a harmonizmus gondolatmenete alapján, a szerző többek között arra is felhívja a figyelmet, hogy a mai Kínának törekednie kell az ősi hagyományainak az új, Nyugatról származó hagyományokkal való harmonizálására. „Ez természetesen nem könnyű feladat, de a jövőben érdemes lehet belefogni" – írja Zhihe Wang.