Vörös karszalag, avagy így készítették elő a kommunisták a diktatúrát

People cross a bridge over the Danube River near the Hungarian Parliament Building, in January 1946 in Budapest. (Photo by - / AFP)

Nemrégiben jelent meg Máthé Áron történésznek, szociológusnak, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettesének legújabb kötete, melynek címe: Vörös karszalag - Ideiglenes karhatalmi osztagok 1944-1945-ben. A szerző a könyvben a II. világháború végének azt az időszakát vizsgálja, amikor - éppen a nyilas terror időszakában - a Magyar Kommunista Párt főleg szovjet háttértámogatással folyamatosan és módszeresen terjeszti ki hatalmát az újonnan létrejövő rendfenntartó fegyveres csoportokra. A beszélgetésben kitérünk arra is, hogy - általánosságban - mi kellett ahhoz Magyarországon, hogy baloldali vagy kommunista pártok hatalomra kerülhessenek. 

A könyvet olvasva, bármikor, amikor arról van szó, hogy az úgynevezett baloldal politikai pozíciót szerez Magyarországon, mindig az jut eszembe, hogy általában ennek két előfeltétele van: az egyik, hogy válságos időszakot éljen meg a társadalom (pl. világháború), a másik, hogy komoly nemzetközi hálózat segítse őt ebben. Egyetért ezzel az állítással?

Ez a kérdés túlmutat a történészi foglalkozás korlátain. De ha végignézünk a XX. századon, akkor azt láthatjuk, hogy a korszakban elfogadott választásokon összesen 1905-ben és 1906-ban, illetve 1994-ben került hatalomra „baloldal". Az 1906-ban hatalomra került ellenzéki mozaikkoalíció azután szét is esett négy év alatt. 1918-ban pedig választás nélkül úgy ragadták meg a hatalmat, hogy a korabeli politikai elit a világháborús vereségtől szétesett, lebénult. Persze mondhatja valaki, hogy 1920-ban a szocdemek bojkottálták a választásokat, meg hogy a két világháború közötti polgári rendszerben nem volt általános és csak részben volt titkos a választás, és ez igaz is. De az is igaz, hogy 1945-ben a szovjet megszállók jelenléte, számos választó távolléte (fogság vagy menekülés miatt), továbbá a kommunisták és társutasaik elsöprő hangorkánja ellenére sem tudott győzni a Baloldali Blokk.

1947-ben még a csalássorozat sem volt elég a kényelmes kommunista győzelemhez, szavazatokat és mandátumokat semmisítettek meg.

Szóval, ami a második világháború utáni helyzetet illeti, akkor egész biztosan a nemzeti önépítés pártja mellett döntöttek a választók. 1994-ben pedig gyakorlatilag nem volt jobboldali média, volt viszont posztkommunista mélyállam, és hát mondjuk úgy, hogy a külföldi befektetői csoportok, hálózatok is inkább a baloldalt favorizálták.

A Független Kisgazdapárt nagyon erős a II. világháború után, de két év sem telik el, és a '47-es, kékcédulás választáson a kommunista párt lesz a legerősebb, igaz, csak 22%-kal. Az elcsalt választás egyik előfeltétele volt, hogy a kommunisták már a kezdetektől megszerezték a fegyveres szervek feletti ellenőrzést, illetve ugye 1945-től már működött az ÁVH elődje, akkor még Politikai Rendészeti Osztály. A szovjet csapatok árnyékában Rákosiék többszörös erővel nyomultak, de tényleg nem volt olyan pont '45 és '47 között, amikor még megálljt lehetett volna parancsolni a kommunista térfoglalásnak?

Magyarország és egyébként rajta kívül az egész térség 1918, majd 1945 óta újra a nagyhatalmak játszótere. Onnantól kezdve, hogy 1944. augusztus végén a szovjet haderő jelent meg a magyar határokon, ez a kérdés eldőlt. Sajnos az értelmiség-, a tisztikar, illetve az elit nemzeti önbizalomhiánytól fűtött, feltétlenül németbarát része miatt a pillanatnyi nagyhatalmi vákuumot nem sikerült eltalálni. Vagyis azt a pillanatot, amikor a Német Birodalom már nem lett volna elég erős, s a szovjetek még nem lettek volna birtokon belül. Kérdés, hogy ebben az esetben, vagyis egy sikeres kiugrás esetében a hosszú távú erkölcsi tőkén kívül lehetett volna-e azonnali politikai tőkét kovácsolni ebből. Talán Erdély vonatkozásában lehetett volna mozgástér, bár a szovjetek, miután 1940-ben csalódtak a magyarokban (nem sikerült beugratni minket), ekkor már a románokra tették a téteket.

Ahogy írja könyvében, már 1945 elején létrehozzák a Honvédelmi Minisztériumon belül a Kulturális Nevelőosztályt, hogy az újonnan megszervezendő hadsereg tagjainak megmutassák „a helyes utat a demokratikus felfogás felé". Függetlenül attól, hogy ennek az osztálynak mi lett a sorsa, Ön szerint mennyire sikerült átnevelni a fegyveres szervek tagjait, pl. a katonákat, rendőröket, akár '56-ból kiindulva?

1956 már annyiban más volt, hogy addigra már tömegével kerültek ki a szovjetekkel szemben feltétlen alárendeltséget, kisebbrendűséget és bűntudatot érző, gyorstalpalót végzett tisztek. Tehát a katonai perektől kezdve, olyan 1948-tól a régi hadsereg maradékát is felszámolták.

És még így sem sikerült az elemi nemzeti érzést kiirtani.

Például 1956. október 30-án az egyik Kecskeméthez közel állomásozó zászlóaljnál felelősségre vonták a kiküldött politikai instruktort, hogy

miféle moszkovita vezetés van még mindig Kecskeméten a 3. hadtestnél.

Pedig ez Gyurkó Lajos vezérőrnagy felségterülete volt, akit utóbb Kádár megdicsért, hogy

a pártszerv felhívására végigpásztázta a Duna-Tisza közét hatszor, szétvert mindent.

Vagy például november 4-én az Országháznál a magyar tankosok sírtak dühükben, hogy nem lőhetnek a szovjetek páncélosokra, mert a tisztek megtiltották. De ott van Mecséri János ezredes is, aki október 24-e után még Esztergomban intézkedik a forradalom leveréséről, sortűzről, majd november 1-től már a főváros védelmét készíti elő a szovjetek ellen, s az ő tüzérei csapnak össze a Juta-dombnál a szovjetekkel 4-én.

Könyvében szó van egy vörös karszalagos detektívcsoportról, mely 1945 elején kegyetlenkedett Gyömrőn, kísértetiesen hasonló módon, mint az 1919-es kommunisták, sőt részben azokból álltak, és még talán nyilasok is voltak köztük. De lehetne sorolni a neveket, csoportokat. Ugye itt nem „csak" arról van szó, hogy málenkij robotra viszem a szomszédomat adott esetben, hanem ennél jóval brutálisabb a jelenség, erőszakoskodásokkal, rekvirálásokkal, bántalmazásokkal, gyilkosságokkal, stb. Ez más, szovjetek által megszállt országokban is így volt, vagy valamennyire magyarországi történéssel állunk szemben?

Ez egy nagyon izgalmas kérdés. Lengyelországban a kommunista egységek, tehát a szovjetek által létrehozott bábkormány alakulatai részt vesznek a náciellenes partizánharcot folytató Honi Hadsereg és más gerillacsoportok fegyveres felszámolásában. Csehszlovákiában majd csak 1948 után lesz szélesebb körben jellemző a fizikai terror a „saját", tehát a szláv lakosság ellen, előtte a németek meg a magyarok jelentik a fő célpontot. Romániában 1946-tól kezdik a hajtóvadászatot a „manisták", vagyis a Iuliu Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt támogatói, aktivistái ellen,

akik egyébként magyarellenesek voltak, viszont meggyőződéses antikommunisták is.

Az amerikai követség által kezdeményezett fegyveres ellenálló csoportok (köztük egykori vasgárdisták is!) magukra maradnak, és a román gazdatársadalom ellen is véres kampány indul. Bulgáriában eszeveszett terror gyűrűzik be a szovjet megszállás kezdete után. A délszláv térségben pedig az 1941 óta zajló polgárháború befejeződött, 1945-ben véres le- és elszámolás zajlott, százezres áldozati számmal. Ugyanez játszódik le Albániában, kisebb mértékben természetesen.

Ha nem volna komoly a téma, még mosolyogni is lehetne, ahogy a demokratikus szót használják a kommunisták. Pl. egy Fehér Lajos nevű ember, aki később Péter Gábor legelső helyettes volt az ÁVH-nál, meséli, ahogy Kádár Jánossal megalakították a „demokratikus rendőrséget" 1945 januárjában. Ez a szó már akkor is olyan elcsépelt volt, mint manapság, amikor anarchisták, radikálisok vagy szélsőségesek revolvereznek vele nap mint nap, vagy akkor még művelt, értelmes embereket is be lehetett csapni vele? A történelem mintha meg is válaszolta volna a kérdést, vagy tévedek?

A „demokrácia" szó kisajátítása ennek az időszaknak kétségtelenül egy nagyon fontos jellemzője volt. Tulajdonképpen nagyon egyszerű volt a képlet:

ami a Szovjetunió érdekeit szolgálja, az demokratikus. Vagy másképpen: ami kommunista, az demokratikus.

Persze ez rossz vicc volt csupán, hiszen a korabeli kommunisták mástól sem tartottak jobban, mint a népakarattól. Gátlástalan hazugságkampány folyt a magyarországi kommunista és társutas sajtóban, a nemzeti önrendelkezésért küzdőket, a parlamentarizmus híveit pedig elhallgattatták – vagy úgy, hogy mondjuk sajtótermékeiket nem engedték kinyomtatni, vagy úgy, hogy egyszerűen letartóztatták őket.

Ez valóban a „szabadság megszállása" volt a szovjetek magyarországi kollaboránsai által, ahogy Szerencsés Károly és Földesi Margit fogalmazott.

Forrás: BRD Communications

Azt írja könyvében, hogy 1944 végén, 1945 elején anarchikus rendőri állapotok voltak Budapesten. Gyakorlatilag külön rendőrsége volt a szociáldemokratáknak, a kommunistáknak, de még a csehszlovákoknak is. De vidéken is hasonló lehetett a helyzet, Szentesen a kommunisták még a szovjetek által kinevezett rendőrfőkapitányt is megölték.

Ez valóban így volt, sokszor maguk a szovjetek sem tudták az első időkben, hogy ki kicsoda. Egyébként ennek a zűrzavaros állapotnak a felszámolása a kommunisták érdekében is állt, hiszen a diktatúra kiépítéséhez elengedhetetlen volt a központi irányítás kiépítése. Tömpe András, aki a politikai rendőrség egyik vezetője volt, így fogalmazott:

Bebizonyult [sic!], hogy a demokrácia erősebb Szegeden a reakciónál, csak merjen fegyvereivel élni. [...] Bokor szegedi, éppúgy, mint Lakos szentesi letartóztatásánál a szempontom volt, hogy az üggyel a helyi demokratikus erőknek kell megbirkózniuk. Épp ezért nem küldtem őket Pestre. Ugyanez okból a helyi sajtóban lehozott cikkekben nem engedtem, hogy a minisztérium, vagy a magam szerepe emelkedhessék ki, hanem mint a helyi demokratikus erők fellépésének a következményét állítottam be a letartóztatásokat.

Megdöbbentő olvasni a korabeli forrásokat, ugyanis kísértetiesen hasonló a helyzet az elmúlt 30 év magyar történelmét nézve, amikor is mindig van egy viszonylag kis számú, ám annál hangosabb és radikálisabb kisebbség, mely meg akarja mondani, hogy ki demokrata és ki nem, mi a demokrácia, és mi nem. Nekem mindig ez jut eszembe, amikor a második világháború utáni kommunisták szövegeit olvasom. Gondolok itt arra konkrétan, ahogy a „fasisztákkal" szemben határozzák meg magukat.

Igen, az F-betűs szó némileg elcsépeltté vált az ezredfordulóra, sőt, kissé nevetségessé is, hogy állandóan ezzel hadakozott a mindenkori baloldal. Ez teljesen nyilvánvalóan a sztálini örökség ökörséggé változott formája volt. A „náci" kategória azonban más, és ez komoly politikai sértés. Gondoljunk csak arra, amikor Donald Tusk Orbán Viktor kormányzását alig burkoltan hasonlította a náci hatalom kiépítéséhez. A lengyelek pedig nemrég teljesen jogosan pert nyertek azzal kapcsolatban, hogy a német médiában fonák módon „lengyelországi haláltáborokról" beszéltek. Magukat a németeket is érzékenyen érinti a dolog, és én ezt az érzékenységet megértem, hiszen 75 éve szinte állandóan napirenden van a náci tévtanítások elleni küzdelem, a náci múlttal való szakítás. Eközben a külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik, vagyis a náci elhajlások elleni küzdelem örve alatt már az alapvető nemzeti érzések is gyanússá válhatnak, no de ez a németek belügye. Amikor viszont manapság új birodalmi attitűdökre hasonlító viselkedésformákat figyelhetünk meg, akár német politikusok részéről, akkor meg óhatatlanul is felrémlik a legutolsó Európán belüli birodalmi kísérlet, amit a nácik csináltak.

1944 végétől a rendőrség, vagy az ahhoz hasonló tevékenységet végző szervek, csoportok egyre inkább a kommunista párt érdekeltségébe kerültek, amivel – ahogy Ön is írja – a Magyar Kommunista Párt megkezdte háborúját a magyar társadalom ellen. Nyilván több embert is meg lehetne nevezni, mint felelőst, ilyen pl. Erdei Ferenc belügyminiszter, aki ezt a folyamatot a Nemzeti Parasztpárt színeiben töltötte be, de gyakorlatilag egy kriptokommunista volt. Bár erről részben már volt szó, most máshogy teszem fel a kérdést: Ön szerint erősebb, karakteresebb, határozottabb, bátrabb, és nem utolsósorban hazafias állami vezetőkkel vissza lehetett volna szorítani, de legalábbis lassítani a szovjetek által támogatott kommunisták terrorját?

Az éles szemű megfigyelőnek már a háború döntő pillanataiban is világos volt, hogy a szovjetek fogják uralni Közép-Európát, ha ugyan nem az egész kontinenst. Zilahi-Sebess Jenő, Kállay Miklós miniszterelnök megbízottja, amikor 1943. június végén Isztambulból, az angolokkal folytatott titkos különbéke-tárgyalásokról hazatért, letörve mondta a feleségének:

Mindegy, mit teszünk, vagy mit nem teszünk, az oroszok meg fogják szállni Magyarországot, minden el van veszve.

Roosevelt elnök és tanácsadói nyíltan azzal számoltak, hogy a háború után a Szovjetunió lesz döntő pozícióban Európában. Látszólag tehát minden el volt döntve, édesmindegy volt, hogy ki és mit csinál. Valójában ez nem igaz.

A történelemről egyedül az Isten tudja, hogy mi van elrendezve, az embereknek azonban meg kell tenniük, amit tehetnek.

Ma például azt, hogy az árulókat megnevezzük, esetleg az árulás okaira is rámutatunk, ahogyan a Vörös karszalag c. könyvben is tettem. De nyilván ennél többről van szó. A politikai cselekedetek sohasem vonatkoznak kizárólag a jelenre.

A nemzeti demokrácia hívei így 1944 és 1947 között folytatott hiábavaló küzdelmükkel is példát adtak.

Egy nagyszerű történelmi örökséget, egy álmot hagytak ránk: a hibákat orvosolni kívánó, a nemzeti önrendelkezést, sőt önmegvalósítást célul kitűző politika álmát.