Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A rendszerváltást követő magyar energiapolitikát két markánsan eltérő szemléletmód jellemezte. A 2010 előtti baloldali kormányok neoliberális szellemiségének elsődleges célja az állami szerepvállalás mérséklése és a – többnyire multinacionális – energiavállalatok érdekeinek érvényesítése volt, ami hazánk alkalmazkodóképességének csökkenéséhez és a kisfogyasztók helyzetének drámai romlásához vezetett.
Ezzel szemben a 2010 utáni jobboldali kormány patrióta gazdaságpolitikáját a közösségi tulajdon visszaszerzésére és a kisfogyasztók érdekeinek érvényesítésére építette, ami megerősítette a szektor külső ársokkokhoz való alkalmazkodóképességét és a magyar családokat, azonban komoly konfliktusokat okozott a nemzetközi nagyvállalatokkal és Brüsszellel. Ez a cikk a 2010 előtti időszak energiapolitikájának két fő időszakát: a privatizációt, valamint a liberalizációt tekinti át.
Magyarországon az 1980-as évek közepére gazdaságpolitikai meggyőződéssé vált, hogy az állami tulajdon akadályozza a gazdasági tevékenységeket, a kommunista vezetés pedig egy „szerényebb” privatizációs programot indított, kezdve a szovjet nyomásra készített 1949-es alkotmány és egyéb törvények különféle módosításaival. Ezek a módosítások aztán jogi keretet nyújtottak az egyes ágazatok átszervezésére és végül privatizálására.
Hazánk az 1990-es évek elején elérkezettnek látta az időt egy teljesen új földgáz- és villamosenergia-értékesítési szabályozási rendszer felépítésére, valamint a szektor ilyen irányú újraszabályozására. A változás az állami szerepvállalás újragondolását is jelentette, és egyúttal a szektor megnyitását a külföldi tőke számára. Ez azonban – ahogy a mostani aspiráns, amerikai baloldal által vezérelt, homo americanus politikai hangok esetében is – sokszor nem szakmai alapon, nem kellően átgondolt módon és főleg felelőtlen mérték szerint történt, aminek elsősorban ideológiai okai voltak. A döntések olyan globális neoliberális dogmákra épültek, amelyek figyelmen kívül hagyták Magyarország sajátosságait és érdekeit.
A kormány 1994-ben megalkotta az első átfogó, ágazatspecifikus villamosenergia- és földgáztörvényeket, vagy más néven: energiakódexeket. Azért, hogy a privatizációra kiszemelt nemzeti infrastruktúra minél kívánatosabb legyen a külföldi tőke számára, a kódexek lehetővé tették, hogy 1995-től az állam, illetve vállalatai olyan hosszú távú szerződéseket kössenek, amik az „észszerű működési költségeken felül” évi 8 százalékos eszközarányos megtérülést garantálnak a multinacionális energiavállalatok számára. Mindez részben nyugati tanácsadócégek javaslatára történt, akik a minél gyorsabb, és minél szélesebb körű privatizációban voltak érdekeltek, egyfajta homo americanus globális, neoliberális séma szerint.
Az intézkedések elérték a céljukat, hiszen
a magyar közüzemi szektor jelentős részét francia, német és olasz vállalatok vásárolták meg:
a francia Gaz de France (GDF) a dél-, valamint az észak-magyarországi szektorban/szolgáltatóban, a német VEW/Ruhrgas konzorcium a dél-dunántúli, a szintén német Bayernwerk konzorcium a közép-dunántúli, az olasz Italgas-SNAM konzorcium pedig a tiszántúli gázszolgáltatóban lettek többségi tulajdonosok. Bár a budapesti FŐGÁZ Zrt. részvényeinek nagyobb része az önkormányzatnál maradt a működtetése (egy kisebb tulajdonosi hányaddal) a német Ruhrgas AG-hoz került. A villamosenergia-ellátásban is hasonlóan aggasztó helyzet állt elő: Magyarország eladta a nagyerőművi kapacitásainak jelentős, stratégiai hányadát, valamint az elosztótársaságit. A privatizáció eredményeképp a szolgáltatókat is értékesítették: 1997-re a dél-magyarországi területet a francia EDF, a fővárosit és az észak-magyarországit a német RWE, a tiszántúlit a német Isar Amperwerke, a dél-dunántúlit a német Bayernwerk, az észak-dunántúlit pedig az EDF és a Bayernwerk közösen vonhatták felügyeletük alá.
A gyors és átfogó kiárusítás ára a nemzeti és kisfogyasztói érdekek súlyos sérülése volt.
Az akkori kormány olyan erősen törekedett a multinacionális energiavállalatok igényeinek kiszolgálására, hogy lényegében minden iparági kockázatot átvállalt, vagy áthelyezett a fogyasztókra, így a magyar háztartásoknak három szinten is jelentős veszteségeket kellett elszenvedniük. Az első, közvetlenül érzékelhető szint az áremelkedés volt: a földgáz ára például a rendszerváltás utáni évtizedben 800 százalékkal növekedett. A második, közvetett szintet a közösségi vagyon drasztikus csökkenése jelentette: hiszen a privatizációval hazánk nagyértékű, stratégiai infrastruktúrájának jelentős részét elveszítette. Végül a hosszú távú megállapodások a villamosenergia-piacon az állami tulajdonú MVM-nek is folyamatosan veszteséget okoztak. Ezzel szemben, az időszakban nem volt olyan év, hogy az újonnan belépő multinacionális energiaszolgáltatók tulajdonosainak egyre növekvő profit- és osztalékelvárásai ne teljesültek volna, például a Dunamenti Erőmű nyeresége a privatizációt követő 10,7 százalékról néhány év alatt 39 százalékra növekedett.
A második energiakódexek 2004-es születése mögötti fő hajtóerőt az Európai Unióhoz való csatlakozás és jogharmonizáció jelentette. Az új szabályozási rezsim egy kettős piaci modellt hozott létre, ahol bizonyos nagyfogyasztók kiléphettek az újonnan létrehozott szabadpiacra, de a többi szereplő (például a háztartások) továbbra is a szabályozott közüzemi szektorban maradtak. Az új szabályozás tovább növelte az MVM veszteségeit, ezért a szabályozó új kompenzációs mechanizmust vezetett be, ami a költségeket a villamosenergia-fogyasztókra terhelte. Az intézkedésnek köszönhetően a lakossági fogyasztóknak a magas árak mellett egy új komponensen keresztül közvetetten is finanszírozniuk kellett a külföldi energiaszolgáltatókat.
Az energiaszektor egyre növekvő strukturális problémáit a baloldali kormány egy ideig képes volt állami támogatásokkal elfedni: míg például 2003-ban a lakossági fogyasztóknak nyújtott támogatások a gáz tarifájának 5 százalékát tették ki, addig az arány 2006 végéig 42 százalékra növekedett. 2006-tól azonban a helyzet egyre fenntarthatatlanabbá vált. Egyfelől, a második öbölháború egyre magasabbra emelte az üzemanyagárakat, a külföldi vállalatok profitelvárásai pedig nem sérülhettek, így egyre nagyobb kompenzációra lett volna szükség. Másfelől, a gazdaságpolitikai mozgástér szűkülésének köszönhetően egyre kevesebb forrás állt rendelkezésre a központi költségvetésben a támogatások finanszírozására.
A baloldali kormány tehát 2006-tól drasztikus áremelésbe kezdett, majd az EU elvárásainak megfelelően megalkotta harmadik energiakódexeit és 2008-tól liberalizálta az áram- és földgázellátást.
Ekkorra Magyarország nem csak az alapvető ellátást szavatoló infrastruktúrának nem volt többé birtokában, de a hatósági árkontrollt is kiengedte kezéből, teljesen kiszolgáltatottá téve a fogyasztókat a „piacnak”: a nemzetközi, globális óriásvállalatoknak. Ráadásul ezek a cégek a privatizáció során olyan méretű pozícióhoz jutottak, ami a liberalizált piacon ármeghatározó szerepet biztosított számukra, így semmi sem kényszerítette őket arra, hogy a 2008-as üzemanyagár-csúcsokat követő korrekciónak megfelelően csökkentsék lakossági tarifáikat.
Az energiaszektor strukturális problémái tehát 2008-tól úgy zúdultak a gazdasági világválság miatt egzisztenciálisan egyre nehezebb helyzetbe kerülő háztartásokra, hogy azt az állam semmilyen eszközzel nem volt képes tompítani. A problémát jól mutatja, hogy a magyar háztartások által viselt energiaárak 40-szeresére emelkedtek 1989 és 2009 között (a növekmény a fogyasztói árindex változásának több mint háromszorosa), és az árrobbanás jelentős része a 2006 és 2009 közötti időszakban jelentkezett. Az energiaárak növekedése volt messze legnagyobb a háztartási javak és szolgáltatások körében – az éves átlagos energiaárak 20,2 százalékos emelkedése jelentősen meghaladta a 13,8 százalékos éves átlagos fogyasztói árindexet. Ugyanebben az időszakban az egy főre jutó reáljövedelem csupán egy százalékkal nőtt. A tarifaemelkedések jelentős megélhetési nehézségeket okoztak a magyar állampolgárok egyre nagyobb része számára, és az energiaszegénység 2010-re széles körben elterjedté vált az országban.
Szerzők:
Tóth Máté a Rátky és Társa Ügyvédi Iroda energetikai csoportvezetője
Hortay Olivér a Századvég Energia- és klímapolitika üzletágának vezetője
