Mindannyian rettegtünk, hogy este hazavisszük a fertőzést

„Amikor reggelente beértünk a kórházba, mindenki átkapcsolt és a munkájára koncentrált. De este azért valamennyien rettegtünk, hogy vajon hazavisszük-e a fertőzést, és reggel azzal a tudattal búcsúztunk el otthon a családtagjainktól, hogy talán ez az utolsó alkalom, amikor megölelhetjük egymást. A kollégáimtól azt kértem, hogy az oltóanyag megérkezéséig tartsanak ki, azután könnyebb lesz" – mondta Bedros J. Róbert, a Szent Imre Egyetemi Oktatókórház főigazgatója, amikor arról kérdeztük, hogy a járvány legnehezebb időszakában milyen gondolatokkal, félelmekkel küzdöttek az orvosok, ápolók. Hozzátette, a pandémia legsúlyosabb hetei lelkileg őket is megviselték. „Borzasztó volt látni az emberi sorsokat a kórlapok mögött. Amikor reggel a saját lábán ment le a mentőhöz a beteg, és délután már azt mondtuk a hozzátartozóinak, hogy nem éli túl, mert olyan mértékben károsodott a tüdeje. Fiatal, életerős embereket hallottam fuldokolni, zokogó családtagok esdekeltek, hogy mentsük meg valahogy a szerettük életét, betegek könyörögtek azért, hogy ne egyedül kelljen meghalniuk – ezek az emlékek mindig kísérteni fognak" – mondta. Kiemelte: rengeteg adomány érkezett a kórházba: voltak cégek, amelyek nagyobb értékű adományokat juttattak el az intézménybe, de szívszorító volt az is, amikor egy nagymama egy tálca süteményt sütött, és azt vitte be az orvosoknak, ápolóknak. Interjú Bedros J. Róberttel, a Szent Imre Egyetemi Oktatókórház főigazgatójával.

Tavaly tavasszal, amikor az első hullám megérkezett, hogyan kellett átszervezni a kórház működését? Tudta-e pontosan, hogy mivel áll szemben a kórház, és hogyan lehet megoldani a betegek ellátását?

Ijesztő volt az az időszak, hiszen valójában senki nem tudta akkor még, hogy mivel állunk szemben. Ha visszaemlékszik, akkor egyik napról a másikra bezártak az iskolák, óvodák, otthoni munkavégzést rendeltek el minden cégnél, ahol megoldható volt, és kiürültek az utcák.

Aki megtehette, ki sem mozdult a lakásából. Nekünk, egészségügyi dolgozóknak viszont nem volt választásunk, hiszen mi voltunk az emberek egyetlen reménye, csak belénk kapaszkodhattak.

Folyamatosan figyeltük, mi zajlik külföldön, gyűjtöttük a saját tapasztalatokat, a miniszterelnök is számított szakmai tanácsaimra a járvány időszaka alatt. Teljesen átszerveztük a kórház működését, zsiliprendszert és egymástól szeparált egységeket alakítottunk ki, mindenhová kézfertőtlenítőket helyeztünk ki, védőfelszereléseket szereztünk be, és megtöbbszöröztük a takarítási kapacitást.

Bedros J. Róbert Forrás: Figyelő

Akkor mit látott a kollégákon? Az orvosok, nővérek hogyan végezték a munkát, látott-e rajtuk kétségbeesést - hiszen ismeretlen vírussal álltak szemben -, vagy inkább az elhivatottságot lehetett rajtuk látni?

Jó volt látni, ahogy a munkatársaink összekapaszkodtak, egymásban tartották a lelket. Mindenki tudta, hogy az egészségügyi dolgozók jelentik az egyetlen biztos pontot az emberek számára: az első hullám idején még nagyon sok minden nem volt egyértelmű, csak abban bízhattak az emberek, hogy ha kórházba kerülnek, akkor meg tudjuk menteni az életüket. Mi pedig tettük a dolgunkat.

Amikor beértünk a kórházba, mindenki átkapcsolt és a munkájára koncentrált. De este azért valamennyien rettegtünk, hogy vajon hazavisszük-e a fertőzést, és reggel azzal a tudattal búcsúztunk el a családunktól, hogy talán ez az utolsó alkalom, amikor megölelhetjük egymást.

Rengeteget segített, hogy az emberektől számtalan kedves gesztust kaptunk, adományok érkeztek, amelyek lelkileg is nagyon sokat jelentettek a munkatársainknak. Jó érzés volt tudni, hogy bár mi nézünk szembe az ellenséggel, nem vagyunk egyedül.

Nyáron volt néhány hét, amikor fellélegezhettek a kórházban, de akkor már tervezett-e őszre? Tudta-e, hogy jön a következő hullám, és ha igen, hogyan készült rá?

Egy évvel ezelőtt – ha visszaemlékszik – egy kicsit mindenkiben az volt, hogy oké, túl vagyunk rajta, most már minden olyan lesz, mint azelőtt. Természetesen készültünk az őszre, de valahogy mégis abban reménykedtünk, hogy az első hullámhoz hasonlóan elég jól megússzuk a második hullámot is.

Hogyan bátorította az orvosokat, nővéreket ősszel, amikor a második hullám megérkezett, és látszott, hogy az komolyabb lesz, mint az első hullám volt?

A második hullám annyiban más volt, mint az első, hogy kevesebb volt a bizonytalanság, egyre jobban látszott, mivel állunk szemben, illetve akkor már kiderült, belátható időn belül lesz vakcina, csak addig kell kihúzni valahogy. Ez tartotta bennünk a lelket, amikor kiderült, hogy a második hullám komolyabb lesz az elsőnél. A kollégáimtól azt kértem, hogy az oltóanyag megérkezéséig tartsanak ki, azután könnyebb lesz, mert legalább egy óriási lelki tehertől megszabadulhatunk.

Ön személy szerint milyen érzésekkel küzdött a járvány legnehezebb pillanataiban, amikor tömegesen érkeztek a betegek?

Borzasztó volt látni az emberi sorsokat a kórlapok mögött.

Amikor reggel a saját lábán ment le a mentőhöz a beteg és délután már azt mondtuk a hozzátartozóinak, hogy nem éli túl, mert olyan mértékben károsodott a tüdeje.

Fiatal, életerős embereket hallottam fuldokolni, zokogó családtagok esdekeltek, hogy mentsük meg valahogy a szerettük életét, betegek könyörögtek azért, hogy ne egyedül kelljen meghalniuk – ezek az emlékek mindig kísérteni fognak.

Az egészségügyi dolgozók természetesen megtanulják, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, de ez a vírus óriási pusztításra képes rövid idő alatt is a szervezetben, és ezt nagyon nehéz feldolgozni.

Bedros J. Róbert, a miniszterelnök főtanácsadója, a Szent Imre Kórház főigazgatója Forrás: Moricz Sabjan Simon

Melyek voltak a legnehezebb hetek, és voltak-e személyes történetek, amelyek meghatották?

A legnehezebb a harmadik hullám volt, amikor újabb és újabb emeleteket kellet lezárnunk a kórházban, hogy covidos osztályokat alakíthassunk ki. A kollégák egyre fáradtabbak és elkeseredettebbek lettek, miközben versenyt futottunk az idővel; akkor már beindult a tömeges oltás. A Covid egyszerűen mindent sokkal nehezebbé tett. A betegeknek sokkal nagyobb szükségük lett volna a szeretteikre, de látogatási tilalom volt. A védőfelszerelés, a szigorú előírások, illetve a túlterheltség miatt az orvosok és a nővérek sokkal kevesebb időt tudtak a beteggel tölteni – pedig a lelkükkel is foglalkozni kellett. Ezért is jelentett nagyon sokat, amikor már tudtunk önkénteseket fogadni.

Volt nálunk egy nyugdíjas hölgy, aki azt mondta: nem mindenki arra hivatott, hogy nagy dolgokat hajtson végre, hanem tegye a kis dolgokat nagy-nagy szeretettel.

Húsvétkor jött, azt mondta, ha már a karácsonyt elvette a koronavírus az egészségügyi dolgozóktól, legalább akkor megpróbál segíteni egy kicsit. Több hétig nálunk dolgozott, nagyon megszerették a kollégák is. Nagyon megható volt látni a kollégák közötti összefogást, ahogy mindenki támogatta, segítette a másikat – egymásból merítve erőt. Hozzánk is jöttek máshonnan átvezényelt dolgozók, akiktől fájó volt elbúcsúzni. Sok barátság kötődött így, de a kórház közössége is erősebb lett.

A harmadik hullám idején, amikor még agresszívebben támadt a vírus, kórház-főigazgatóként mi volt az, ami erőt adott, hogy napról napra újra el tudja végezni a feladatokat - a legreménytelenebb időkben is?

Nagyon megható volt az a rengeteg adomány, amely magánszemélyektől, a kórház köré szerveződő és lokálpatrióta csoportoktól, valamint cégektől érkezett.

Voltak nagyon nagyvonalú, értékes ajándékok, például laptopok és tabletek, kaptunk színházjegyeket, hónapokon át hoztak naponta ebédet egy-egy osztály dolgozóinak, de nagyon megható volt az is, amikor egy idős néni egy tepsi süteményt sütött, mert ő „csak" ennyivel tudta támogatni a kórházat.

A Facebookon külön csoportot alakítottak azok a fiatal anyukák, akik a Szent Imre Egyetemi Oktatókórházban szültek, és Újbudáról, illetve a környékbeli településekről gyűjtötték rendszeresen, heteken keresztül a felajánlásokat. Főleg nekik köszönhetően már nemcsak a covidos ellátásban részt vevőkhöz vagy az oltóponton dolgozókhoz jutottak ilyen támogatáshoz, hanem minden osztály – hiszen közvetve mindenkit érintett a járvány –, sőt, a rászoruló betegek is.

Az adományok mellett sok-sok biztató levelet, személyes üzenetet, jókívánságot, gyerekrajzot kaptunk, amelyeket a kollégák kitettek a pihenőkben, hogy mindenki meg tudja nézni, el tudja olvasni.

Az így megnyilvánuló szeretet és támogatás is rengeteg erőt adott a dolgozóknak a legnehezebb időkben. A munkatársaim nevében ezúton is köszönöm mindenkinek, aki gondolt ránk, csodálatos érzés volt megtapasztalni ezt az összefogást, a közösség erejét.

Így öltöznek be az orvosok és az ápolók a Szent Imre Kórházban, mielőtt bemennek a koronavírusos beteg izolált kórtermébe fotó: Talán Csaba

Volt-e a kórházban olyan beteg, akit soha nem felejt el, vagy érkezeztek-e emlékezetes köszönetnyilvánítások a családoktól?

Nagyon sok köszönőlevelet kaptunk betegektől és hozzátartozóktól. Ezekből számomra az volt a legfontosabb, hogy mindegyik visszaigazolta évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott jelszavamat, hogy

meg kell fogni a beteg kezét

– a gyógyítás ugyanis nem csak kezelésből és gyógyszerekből áll. Azokban a hónapokban még inkább felértékelődtek a Szent Imre Egyetemi Oktatókórházban dolgozók számára természetes gesztusok: a mosoly, a kedvesség, a törődés. Ezekre mindig szakítottak időt, pedig szigorú protokoll szerint kellett működni:

órákon át izzadtak a védőöltözékben, sem enni, sem inni, sem a mosdóba kimenni nem tudtak, csak haladtak kórteremről kórteremre.

De látták azt a torokszorító küzdelmet, amelyet a betegek vívtak a fertőzéssel, a kiszolgáltatottsággal, a félelemmel, a szorongással szemben, és nem hagyták őket egyedül ebben a harcban.

Bedros J. Róbert átadja a "Köszönet a Hősöknek"-díjat Fotó: Mudra László/Fotó: Mudra László/Mudra László

A Köszönet a Hősöknek-díjra - amelyet országos kórházfőparancsnok-helyettesként alapított a járványhelyzetben kimagaslóan helytálló egészségügyi dolgozók elismerésére – rengeteg ajánlás érkezett. Elolvasta mind? Ismeri az orvosok, ápolók egyéni történetét?

Minden egyes ajánlást elolvastam, ezért tudom, hogy minden ajánlás emberségről, törődésről, tiszteletről és szeretetről szól.

Ápolónőkről, akik a saját telefonjukat tartották a haldokló családtag arcához, hogy el tudjanak búcsúzni tőle a szerettei. Szakorvosokról, akik mély szakmai alázattal és elhivatottsággal álltak helyt számukra ismeretlen terepen: a covidos osztályokon. Háziorvosokról, akik éjjel-nappal, fáradhatatlanul és nagy türelemmel végezték a napi munkájuk mellett rájuk háruló plusz feladatokat. Mentősökről, akik miután ledolgozták a saját műszakjukat, önkéntesként segítettek ott, ahol a kollégáiknak a legnagyobb szükségük volt rájuk.

Alapítóként nekem az a legfontosabb a Köszönet a Hősöknek díjban, hogy az egészségügyi dolgozók is érezzék: a hála nem csak addig tart, amíg valaki ki nem jön a kórházból.

A betegek és a hozzátartozóik életük végéig emlékeznek majd azokra a gesztusokra, amelyek akkor nekik a világot jelentették: a reményt, hogy ők vagy a szeretteik meggyógyulnak, a vigaszt, hogy nincsenek egyedül, és a törődést, hogy akkor is figyelnek rájuk, amikor úgy tűnik, megállni sincs idő, nemhogy leülni a betegágy mellé.

Ezek azok a dolgok, amelyeket egyetlen gyógyszer, egyetlen terápia sem pótolhat. Az egészségügyi dolgozóknak nem számított, mennyire fáradtak, mennyire túlterheltek, hogy mekkora nyomás alatt vagy szó szerint életveszélyben dolgoznak. Napról napra megvédték a betegeket attól, amely még a járvány mellett rájuk nehezedett: a magánytól és a magára hagyottság érzésétől.

Fontos az is, hogy az egészségügyi dolgozók önfeláldozó és elhivatott munkájával egyúttal a családjuk is komoly áldozatot hozott. Vállalták azt, hogy lemondanak az együtt töltött idő egy részéről, a közös programokról, vagy akár arról, hogy anya és apa segítsen a leckeírásban. Ugyanakkor családok ezrei köszönhetik ennek az áldozatnak, hogy a szeretteik ma is ott lehetnek velük. Megmentett emberéletek ezreiben mérhető az az áldozat, amelyet ők az ismeretlen emberekért hoztak meg.

A Köszönet a Hősöknek-díj átadója Forrás: Origo

Hogyan választották ki a díjazottakat a sok jelölt közül? Amikor átadta az elismeréseket, mit látott a díjazottak szemében?

A Magyar Orvosi Kamara, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara és az Országos Mentőszolgálat volt a segítségemre a száz díjazott kiválasztásában. Nagyon megható volt az ünnepség – számomra ezekért a percekért érte meg a kitüntetés alapításával járó rengeteg munka.

Amikor az egyik tragikus hirtelenséggel elhunyt mentős bajtárs özvegyének adtam át az elismerést, a vendégek felállva tapsoltak. Ő az ég felé emelte a Szent Corona emlékérmet, és azt mondta: tudom, hogy látod és itt vagy velünk.

Ezt nem lehetett könnyek nélkül kibírni. Soha nem felejtem el azokat a perceket. De nagyon jó érzés volt megtapasztalni, ahogy a szintén kitüntetett Müller Cecília országos tisztifőorvos asszonyt vagy Szlávik János főorvos urat fogadták.

Az egészségügyben dolgozó több mint 100 ezer munkatársunk mind megérdemelné ezt az elismerést az elmúlt több mint egy évben végzett önfeláldozó és elhivatott munkájáért, de mint minden díj esetében, ezúttal is csak a legjobbakat volt módunk kitüntetni.

Megtiszteltetés volt számomra, hogy kezet foghattam ezekkel a nagyszerű emberekkel.