Gyásznaptól a nemzeti összetartozás napjáig

Nincs rajta mit szépíteni, az 1920. június 4-én Trianonban aláírt békediktátum az újkori magyar történelem egyik, ha nem a legnagyobb megrázkódtatása, és mind a mai napig intellektuális magatartásunk egyik sarokköve is. Valamilyen módon és formában mindenki viszonyul hozzá. Akár úgy, hogy folyamatosan napirenden tartja és beszél róla, akár úgy, hogy igyekszik okait és következményeit reálisan elemezni, megérteni és megmagyarázni, akár úgy, hogy jelentőségét kétségbe vonja, esetleg úgy tesz, mintha tudomást sem venne a történtekről. Ténykérdés, hogy akkora terület- és emberveszteséget, mint Magyarország Trianonban, európai állam modern kori története során nem szenvedett el. A diktátum a korábbi terület 70 százalékát, a döntést megelőző népességszám 58 százalékát érintette, és mintegy 3 millió magyar kényszerült kisebbségi sorba. A néplélekre gyakorolt hatása egyedül a lengyel állam 1795-ös háromhatalmi felosztásához és gyakorlatilag több mint 120 esztendőn át tartó megszüntetésének hatásaihoz hasonlítható.

Az esemény bekövetkezte óta eltelt több mint 100 esztendőben az évfordulóhoz való hivatalos magyar állami viszonyulás is sokat változott.

Volt időszak, a két világháború közötti, amikor az igazságtalan döntés elleni tiltakozás az államrezon központi eleme volt és a politikai cselekvés egészét a revízióra való törekvés hatotta át, és volt a teljes negligálás időszaka, ami a szocializmus éveit jellemezte.

Az első húsz évben még nagyon eleven volt a seb és közvetlenek voltak a tapasztalatok ahhoz, hogy a reális értékelés és ebből levezethető nemzeti jövőkép elvárható lett volna, míg 1945 után mindent áthatott „a múltat végképp eltörölni" akaró ideológia és az internacionalizmus, amibe nem fért bele a múlt veszteségeire való nyílt emlékezés.

Időközben Magyarországon felnőtt egy-két olyan generáció, amely legfeljebb a szülők, nagyszülők elmesélése alapján kaphatott tisztább képet a történtekről, és akiknek már nem volt személyes tapasztalata, kapcsolata az elcsatolt területekkel és az ott élő magyarokkal. Ők voltak azok, akik a 90-es évek elején ténylegesen és őszintén csodálkoztak rá arra, hogy egy Nagyváradról, Dunaszerdahelyről vagy Beregszászról jött ember milyen szépen beszél magyarul. Külhonban sem múltak el nyomtalanul az évek, az ottani magyarok anyaországhoz kötődő kapcsolatai is sokat lazultak, az újabb generációknál pedig egyre kevésbé alakultak ki.

Együtt tették meg hatásukat a honos államok irányából érkező asszimilációs erőfeszítések, valamint a szocialista Magyarország irányából érkező közömbösség, és annak folyamatos éreztetése, hogy akkor jártok el helyesen, ha nem magyarkodtok és a nyugalom érdekében jobban teszitek, ha minél előbb feloldódtok a többségi nemzetben.

Ez utóbbi érvrendszer azok számára is ismerősen csenghet, akik napjainkban a hazai globalista politikai oldal határon túli magyarokkal kapcsolatos megnyilvánulásait figyelik és értelmezni próbálják. Ők a helyzetet továbbra is úgy látják, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek léte továbbra is veszélyt jelent a kialakult status quóra, és jobb lenne, ha ez a veszélyforrás mielőbb megszűnne. Sajnálatos módon általában a nemzetközi szervezetek, beleértve az Európai Uniót is, sokkal inkább ezt a nézetet vallják, és általában nem is tesznek sokat az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetének javítása érdekében.

A rendszerváltozást követő első húsz évben voltak felemelő és lesújtó nemzetpolitikai pillanatok is, azonban június 4-e mindvégig a veszteség, a szétszakítottság, a gyász érzésével párosult. Lélekemelő pillanat volt Antall József miniszterelnök a békediktátum aláírásának 70. évfordulója előestéjén elmondott beszéde, amelyben kijelentette:

Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni

Hasonló, immár konkrét cselekvéssel is járó bátor tett volt a státustörvény 2001-es elfogadása is, amely immár jogi értelemben vett köteléket teremtett a külhoni magyarok és az anyaország között, vagy a Mária Valéria híd újjáépítése és 2001. októberi felavatása.

A nemzetpolitikai abszolút mélység egyértelműen Gyurcsány Ferenc személyével forrott össze, aki kormányával és a mögötte álló pártokkal együtt nemtelen, hazug és a határon túli magyarokat megalázó kampányt folytatott a 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán.

Az eredménytelen népszavazás és az azt kísérő aljas kampány mély sebeket ejtett, elsősorban a határon túliak köreiben. Tehetetlenségből és csalódottságból fakadó sokáig sajgó érzést váltott ki, ami oda vezetett, hogy egyeseket anyaországiakkal szembeni, igaz, átmeneti jellegű, barátságtalan cselekedetekre is sarkallt. Ez a szomorú tapasztalat ugyanakkor arra is alkalmat adott, hogy sokakban felébressze a nemzeti összetartozással szembeni felelősség kérdését. Számukra azt az üzenetet hordozta, hogy az összetartozás érzése nem egy magától értetődő állapot, a kapcsolatokat proaktívan kell építeni, és ápolni is szükséges azokat.

A 2010-es választásokat követően a nemzetpolitikában is gyökeres változás következett be.

Az országgyűlés első intézkedései között fogadta el az egyszerűsített honosításról szóló törvényt, valamint június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Itt beszélni érdemes a korábban meglévő támogatások terén megvalósított szintlépésről, a nagyságrendekkel megnövelt támogatási összegekről, illetve az újonnan bevezetett támogatási, együttműködési formákról, amelyek a családpolitika, a gazdaságfejlesztés, vagy éppenséggel a külhoni sportélet fejlesztése terén valósultak meg. Ezek mind az identitás megőrzését, illetve a szülőföldön való boldogulást szolgálják. Meg kell említeni, hogy immár több mint egymillió-százezer új magyar állampolgár is van, akik immár szavazati joggal is rendelkeznek a magyarországi országos választásokon, ami a nemzet közjogi alapú újraegyesítését jelenti. Az előző időszakokhoz képest jelentős változás az is, hogy a magyar kormány egyetlen, a külhoni magyarokat érintő sérelmet sem hagy szó nélkül, minden esetben kiáll mellettük, miközben a szomszédokkal kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekszik. Az utóbbira jó példa a Szerbiával megvalósított történelminek mondható megbékélés.

Ugyanakkor az elmúlt tizenkét esztendő talán legfontosabb nemzetpolitikai eredménye éppen az, hogy sikerült elhitetni és elfogadtatni, hogy nekünk, magyaroknak nem eleve elrendeltetett sorsunk a múlt igazságtalan döntései kapcsán érzett permanens szomorúság és az abból fakadó rosszkedv.

A bennünket ért sérelmekkel tisztában kell lenni, azonban búslakodásból nem lehet jövőt építeni. A hátrányból is lehet előnyt kovácsolni, még ha nehezebb is, és olyan jövőt építeni, amelyben megvan a helye minden magyarnak.

Hinnünk kell abban, hogy az elkövetkező száz esztendőt egységes nemzetként is megnyerhetjük, és azt is látnunk kell, hogy ez nem csupán üres beszéd, hanem erre a pozitív hozzáállásra az elmúlt években elért eredmények igenis feljogosítanak bennünket. Most annak van itt az ideje, hogy az elért eredményeket a kedvezőtlennek mutatkozó geopolitikai és világpolitikai helyzet közepette is megvédjük, és ahol lehet, azokat tovább is fejlesszük. Szomszédainkat pedig arról biztosítjuk, hogy a magyar nemzet boldogulása nem az ő ellenükben, az ő kárukra valósul meg, hanem lehet olyan Közép-Európát építeni, ami mindannyiunk közös érdekét szolgálja. Ennek a gondolatnak és törekvésnek a szimbóluma az a folyamat, ahogyan sikerült a nemzeti gyásznapot a nemzeti összetartozás napjává változtatni.

Szerző: Szakáli István Loránd, Századvég Alapítvány, vezető elemző