Nemes Nagy Ágnesre emlékező kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Budapest, 2019. március 5. Demeter Szilárd író, publicista, filozófus, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a múzeum épületében 2019. március 5-én. MTI/Illyés Tibor

100 éve, 1922. január 3-án született Nemes Nagy Ágnes. Mindenek ellenére föld címmel tájképeiből nyílt kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Demeter Szilárd, a PIM főigazgatójának megnyitó beszédét közöljük. 

A nyugati filozófia kezdeteinek van egy gyönyörű, mondhatni, költői korszaka. preszókratikus filozófiának nevezik, az egyetemen megtanítják, hogy Szókratész előtt a görögök még nem léptek el a gondolkodás tárgyától, nem „objektiváltak. Részesei voltak a nagyobb egésznek, és a lógosz, amit ma gondolkodásnak és beszédnek mondanánk, a füziszt mondta ki, ez utóbbit természetnek szokás fordítani. Aztán jöttek Szókratész után azok, akik a lógoszból logikát csináltak, majd pár száz év múlva az abszolút logikai térből nyelvjáték lett, hogy a XX. századra minden egész eltörjön.

Erről mondja Nemes Nagy Ágnes, hogy „Nyelvünk elégtelenségének érzése pontosságigényből fakad. Túlságosan sok mindent megtudtunk az utóbbi időben a világról, önmagunkról. Sok volt ez a 20. század, sok volt a távlat, és sok volt a részlet, sok volt az eszme, és sok volt a tapasztalat – s így többek közt megtanultuk azt is, hogy mit nem tudunk kimondani". (A nyelv válságáról)

És amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, ugye. A hallgatás etikája, a csend normativitása alapozza meg a megszólalás poétikáját Nemes Nagynál is.

Nem véletlenül csempészem be Nemes Nagy költészete kapcsán Wittgensteint. Nemes Nagy költőibb, Wittgenstein szikárabb, de ugyanazt mondják, idézem költőnket: „Ha irodalmat akarunk csinálni, művészetet akarunk facsarni abból a művészetellenes, másra-való közegből, ami a nyelv, akkor kénytelenek vagyunk figyelembe venni a nyelv tulajdonságait. Sakkozni nem muszáj. De ha sakkozunk, nem dönthetünk úgy egy vad pillanatban, hogy a lóval vezér módjára ütünk. Az más játék". (In: A nyelv kényszere.)

Nemes Nagy viszont továbbmegy Wittgensteinnál. Jó szokásához híven hosszan nézi a sakkfigurákat is.

Addig nézi, amíg ki nem tisztul a tekintetből a megszokás, amíg a látás tárgya el nem veszíti a magától értetődőségét. Túlmegy mindenen, ami emberi. Pilinszkyhez és Rilkéhez hasonlóan képes az angyalok szemével visszanézni.

És érdekes módon innen jut vissza majdnem oda, ahonnan a nyelvújítók elindultak, amikor kétszáz évvel ezelőtt megalapozták a modern magyar anyanyelvi kultúrát, idézem: „Minden nyelv »sajátos«; a magyar nyelv még sajátosabb [...] Ha paradoxul akarnék érvelni merész véleményem mellett, azt állítanám, hogy éppen azért alkalmas a magyar nyelv különösképpen költészetre, mert elszigetelt, mert világirodalmilag életveszélyes, mert lényegéhez tartozik bizonyosfajta kilátástalanság, amely persze a végső, emberi kérdésekre való kilátást jelenti, a lét, az egzisztencia határhelyzeteinek állandó, sok évszázados (évezredes?) átélését". ( A fontosság hátrányai)

Demeter Szilárd. Forrás: MTI/Illyés Tibor

Nemes Nagy tehát nem „nyelvében él", hanem „nyelvében átél". Adná magát, hogy most letudjuk annyival, Nemes Nagy Ágnes költőien lakozik ezen a Földön, értsünk bármit is ez alatt, legalább jól hangzik. De Nemes Nagy nem engedi, hogy megússzuk ennyivel.

Legyen megint Wittgenstein, azt mondja a filozófus a Logikai-filozófiai traktátusban, hogy „érezzük, hogy még ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszoltunk is, életproblémáinkat egyáltalán nem is érintettük".

Nemes Nagy Ágnes is érzi ezt. Azt mondja: „Századunk, ez a gyötrelmesen bonyolult század, többek között arra is megtanított minket, hogy legfontosabb, életünket eldöntő dolgainknak egy jó része érzékeinkkel fel nem fogható tartományokban történik, atomok és napkitörések, nukleinsavak és ózonpajzsok között.

Mérhetetlenül megnőtt annak a jelentősége, amit létünk antropomorf síkján nem tudunk, és ez éppúgy vonatkozik a tudományos világismeretre, mint a művészetek által (is) szerezhető önismeretre. Kettőjük – világismeret és önismeret – közös parancsa rendeli ki a költészetet nehéz, századunkra jellemző kutatóútjaira, a névtelenek országába.

De azért nem tévesztem össze a lírát az ismeretelmélettel. Megismerésen természetesen érzelmi megismerést értek, feszültséget, megrázkódtatást, ráébredést, ha szerencsénk van, akkor katarzist – mindazt, amit művészetek nyújtani tudnak. S ha ezt nem tudják nyújtani, semmiféle indoklás, ideológia meg nem menti őket." (Rétegek)

Az életproblémáinkra adandó válasz tehát nem racionális, de ha sikeres, akkor katartikus lehet. A katarzis viszont évezredekig megtisztulást jelentett a nyugati kultúrában, Platón óta össze van kötve az erkölccsel. Na de miféle erkölccsel?

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Most megnyitandó kiállításunkat nem tudom nem összeolvasni a nemrég megnyílt Polcz Alaine-kiállításunkkal. Lehet, hogy ma már nem píszí, de számomra legalábbis fontos: két olyan női alkotó előtt tisztelgünk, akik megélték és nőként élték meg a háború értelmetlen, vagy még pontosabban értelmen túli borzalmait, majd mondhatni sorsközösségben '56-ot, a diktatúrát. Ezek után meglátni a szépet és jót... Erre elsősorban a nők képesek, beléjük kapaszkodva jönnek a férfiak, akiknek építésre készen a kövük - és legtöbbször azok a kövek, amelyek apáik rombolásából maradnak.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Polcz Alaine a halállal barátkoztatott meg bennünket. Nemes Nagy Ágnes pedig a füzisszel. Ezért azt hiszem, félreértenénk Nemes Nagy Ágnest, ha a katarzis kapcsán a szokásos megigazulásra gondolnánk. Tudja, érzi, hogy a vérgőzös, elembertelenedő XX. században már kevés a rilkei útmutatás, miszerint: „Változtasd meg élted". Nem elég, ennél több kell. Jóval több.

Költészetével lebontja a techné állványát, megmutatja, hogy „Mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld".

Ebből következik a többletcselekvés természete. Azt mondja egy rádióinterjúben: „Az embernek föl kell támadni. A következő köteteimnek, amelyek a hallgatás után jelentek meg, az alapproblémája az, hogy hogyan lehet feltámadni. [...]

Tehát megkezdődött egy visszaintegrálódási folyamat, amelyet elsősorban a költészetben kellett valamilyen módon realizálni. Minden esetre közelebb kellett kerülni a világ tárgyaihoz, és ezt most kicsit szorosabban is értem. [...] Azt hiszem, az érzékeltetés és az érzékelés öröme nélkül nincs költészet, és az ember akkor támad föl, amikor az érzékelést újra megtalálja." (Írószobám, MEZEI András rádióinterjúja = NEMES NAGY Ágnes, Az élők mértana, Prózai írások II., 353.)

Azt hiszem, hogy a fenyegető háború árnyékában, a fogyasztói társadalom amnéziás folyamatos jelenében, a klímaváltozás depressziójában egy rendes feltámadás tényleg ránk férne.

(Elhangzott a Mindennek ellenére föld c. kiállítás megnyitóján a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2023. február 23-án)