Kanyar vissza, maradnék a hárompétereknél, három Péter, hármas út, valahol csak összefut, a párhuzamos történetek az olvasóban találkoznak. Könnyű, könnyed, legkönnyed mondatokkal megúszni a létezés botrányát, szétbeszélni dilemmáinkat.
Lehet-e félmeztelen női képeket installálni egy kiállításba? Pontosabban: lehetni lehet, de szabad-e? Kiejthetjük-e a szánkon a PIM-ben azt a szót, hogy csöcskontent?
Mit kezdjünk azzal, hogy az ugyanabban az évben született egyik Péter 80, a másik egy híján 40? Szabad-e a kurátornak felhívnia Pétert, miközben Pétert már nem tudja?
És mit kezdjünk a szégyennel?
Mert tudjuk, persze, tudjuk, hogy nincs tiszta lap. Az ész tudja.
Idén januárban még büszke voltam az új Petőfi-állandó kiállításunk megnyitóján. Diadalútra küldtük Sándort, fölkelt és jár, a kétszáz éves Sándorunk olyan jelen a múltról, ami megemel.
Aztán jött Polcz Alaine. Jajj. Érzed, hogy jajj.
Nemes-Nagy Ágnes. Fáj.
Most itt vannak a Péterek a létezés botrányával.
Majd következik Cseh Tamás, ősszel Szőcs Géza is visszanéz ránk csöndesen.
Szivárog, eszi magát befelé a szégyen.
Szégyenünk a XX. századért.
Két világégés, két diktatúra és az a rettenetes csend, amiről Imre ír, amíg a kivégzőosztag újratölt.
Hogy hagyhattuk? Hogy engedhettük mindazt meg, amit a fentnevezettek sorstörténeteiken keresztül elmondanak? Hogy hagyhattuk mi, európaiak, mi, nyugatiak, mi, magyarok?
Ki rontotta el nekünk ennyire a XX. századot?
Mostanában sok szó esik a kollektív felelősségről, annak határairól.
Hogy miért kell vállalnunk felelősséget. Ezért, vagyis a mi XX. századunkért, a mi XX. századunk európai részéért bizonyosan vállalnunk kell. Ha Petőfi jelen a múltról, akkor Alaine, Ágnes, a Péterek, Tamás és Géza jelen a jelenünkről.
Jelen idő, jelen tér, itt történül. Velünk történül.
A létezés botránya épp hogy nem a bűnbeesésről szól. A bűnhöz metafizika kellene, de ez itt csak fizika, idő és tér, rögvaló. Nem véletlenül foglalkoznak annyit a Péterek a testtel, az érzékeléssel. Nem véletlenül metaforizálnak materiális tabukat.
A létezés botránya abban áll, hogy beleragadtunk a hétköznapi valóságba, és a hétköznapi valóság ragacsos. Ezt cselekedtük magunkkal. Ima helyett delírium. Az igaz helyett a valódi.
Bűnbánat helyett szégyen.
Petőfinek mítosza van, nekünk történeteink. Olyan történeteink, amelyeket a bőrünkön, a bőrünkkel érzünk. Nem tudunk, nem lehet ellépni a valóságtól.
De ezeket a történeteket el kell mondanunk. Valakinek el kell mondania.
És ha egyesek veszik a bátorságot, mert az íráshoz bátorság kell, akkor nekünk, többieknek olvastatnunk kell ezeket a műveket.
Ezért kezdeményeztük pár évvel ezelőtt a posztumusz DIA 100-at. Vagyis a „hivatalos" Digitális Irodalmi Akadémia tagsága mellé száz olyan, már elhunyt magyar író életművét kezdtük el összeszedni és ingyenesen elérhetővé tenni, akik valamiért nem kerültek be a szélesebb köztudatba, de ennek a ragadós XX. századi valóságnak voltak a krónikásai és formálói.
És egy irodalmi múzeum főigazgatójaként ezért szeretném megköszönni Cserjés Katalinnak, aki a szegedi egyetem Hajnóczy Péter-kutatócsoportjának lelkeként, szíveként, motorjaként sok-sok éven át őrizte, gondozta az írói hagyatékot, tanítványaival segített életben tartani a kultuszt.
Hihetetlenül fontos munka ez.
Emlékeznünk kell. Régi tudás, hogy csak az emlékezés, vagyis az újraélés alapozhatja meg a jövőidejű jelent.
Ha nem felejtünk el szégyenkezni, akkor és csak akkor van esélyünk arra, hogy a XXI. században nem követjük el ismét magunk ellen ugyanezeket a hibákat. Mert ez a létezés botrányának legnagyobb tanulsága: a Jóisten nem ment meg minket önmagunktól.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!