Szakállas, fekete, kövér férfi szoknyában, és az LMBTQ-terror mégsem boldog - hogyhogy?

Bayreuth, Wagner, Tannhäuser.

A törpe jelenlétét nem is kell magyarázni, a női ruhákban pipiskedő kövér, szakállas férfi pedig tükörképe a szakállas nőknek, akikkel a cirkusz őskorában sokkolták szándékosan a közönséget, amikor a késdobálónál és a kígyótestű nőnél is érdekesebb volt bármilyen torzszülöttség vagy deviancia.

Persze nem biztos, hogy az LMBTQ-szervezetek örülnek, hogy egy transzvesztitát ebben a kontextusban szerepeltetnek.

Még akkor sem, ha első ránézésre ők képviselik a szabadságot, művészi- és erotikus értelemben is. A rendező és munkatársai nagyon is tudatosan rakták tele kultúrtörténeti utalásokkal ezt a világot: a kis csoport ezüstszínű lakóbusza, tetején egy zöld nyúllal, az egyik legismertebb performanszművész, Marina Abramovics furgonját másolja, a dobbal járó törpe pedig egy világhírű regény és film, a Bádogdob főszereplőjeként lép színpadra, a szereposztásban úgy is szerepel, mint Oscar.

De már maga az utazás is, mint motívum, utal egyrészt a road-movie-k és a Jack Kerouack-féle Úton sehová nem tartozó, gyökértelen és sodródó, vagy éppen a szélsőséges szabadságot élvező főszereplőire (nézőpont kérdése), és a 68-as évek hippivilágának életformájára. Másfelől Wagnerben saját állítása szerint egy kocsiút során született meg a gondolat, hogy operát ír a középkori wartburgi énekversenyről, olyan létező szereplőkkel, mint Walter von der Vogelweide vagy Heinrich von Ofterdingen. De a zeneszerző olvasta a számára kortárs E.T.A. Hoffmann novelláját is, amely azonban nagyon más oldalról közelíti meg a tiszta művészet és a gonosszal lepaktáló, végül hamisként lelepleződő alkotások harcát.

Film amúgy van az előadásban, a teljes nyitány alatt a cirkuszi társulat utazásáról készült mozit látjuk, kiegészítve egy olyan jelenettel, amikor Tannhäuser és Vénusz nem a minibuszban ülnek, hanem két széken, és virtuális valóság-szemüveg van rajtuk. A koncepció teljesen világos és – mondhatni – zseniális: mindhárom felvonásnak megvan a maga teljesen különböző, de logikusan egymásra épülő világa.

Az első felvonásban azt látjuk tehát, ki lenne és milyen életet élne ma Vénusz és a bűvkörébe került énekes. A rendezésnek itt valamilyen most érvényes választ kell adni arra a kérdésre, hogy a férfi miért hagyja el a szerelem és erotika istennőjét. Elege lesz, azt énekli, „Zu viel", de mi túl sok és miért? Manapság, amikor az egoizmus jóformán törvénnyé, a hedonizmus, a vágyak tökéletes kielégítése pedig az első számú életcéllá vált, az a magyarázat, hogy valaki egyszerre csak puritán és a kereszténység értékrendjét követő életre vágyik, kissé hihetetlen. A hihető válasz Kratzer szerint a bűnözés: a törpe és a transzvesztita benzint lopnak, Vénusz pedig fizetés nélkül elhajt egy McDrive-ból, miközben elgázol egy rendőrt, aki meghal vagy legalábbis súlyosan megsérül.

A (valószínűleg) gyilkosság, a mások életének teljes semmibevétele lesz sok Tannhäusernek, és ez ma is hihető annak ellenére, hogy a Ne ölj! az európai ember számára alapvetően még mindig bibliai tilalom. Tannhäusert elborzasztja a nemtörődömség, amivel Vénusz egy emberi életet kezeli, végeredményben akkor ő mire számíthat? Most először szembesül az isten(ség) valódi természetével: hogyan is érthetné meg egy halhatatlan az egyszeri és véges élet értékét és törékenységét? A bohóc zavarodott, ijedt arccal, könnyes szemmel üldögél a busz hátuljában.

A következő pillanatban a társaság lejön a vászonról a színpadra, és elkezdődik az opera. Erdei tisztáson vagyunk, a lakóbusz egy mézeskalács-ház mellett áll meg, Oscar és Vénusz piknikre készül, a transzvesztita pedig bemegy a házba, ahonnan Hófehérkének öltözve tér vissza. Hát, egy törpe már legalább van hozzá, mondhatnánk. Sajnos a jelenet találó, a gender-mozgalmak mára elfoglalták a mézeskalács-házat. Elég a botrányos Meseország mindenkié kötet átírt történeteire gondolni, főszerepben a királyfival, aki a hercegbe szerelmes. A Disney legújabb Hamupipőke-filmjében pedig egy fekete, homoszexuális férfi játssza a tündér keresztanyát. Ezek után a szakállas, fekete férfi, mint Hófehérke – már ha a BLM-propaganda nem törölteti el ezt a nevet, amely minden nyelven utal a fehér bőrszínre – nem rossz vicc, hanem a nagyon is reális jövő.

A cikk folytatódik, kérem lapozzon.