Szakállas, fekete, kövér férfi szoknyában, és az LMBTQ-terror mégsem boldog - hogyhogy?

Bayreuth, Wagner, Tannhäuser.

Visszaöltözni férfiruhába – fordítani egyet a köpönyegen – persze lehet, nehezebb kérdés, hogy mi vár a nemváltó műtétekre rábeszélt, fizikailag megcsonkított (a pénisz vagy mellek levágása ugyanis az), hormonokkal deformált és esetleg súlyosan megbetegített emberek tömegeivel.

De egyelőre még nem tartunk itt (dehogynem, Finnországban riasztó arányokat ölt a férfivá műtött-gyógyszerezett nők öngyilkossági aránya).

Az ultraliberálisok szerint az LMBTQ-propaganda áldozataira, elnézést, követőire örök siker és boldogság vár.

A plakáton mosolygó Csokoládés Süteménnyel szemben Tannhäuser úgy érkezik vissza a zarándokútról, mint egy hajléktalan, a kórustagokéhoz hasonló koszos, szedett-vedett ruhában, hatalmas batyuval, hosszúra nőtt, ápolatlan hajjal.

Elcsépelt pszichológiai közhely, hogy bármilyen műalkotás kezdete és vége a legfontosabb, ezek maradnak meg leginkább a nézőben – olvasóban, még ha nem is tudják felidézni mondjuk egy regény első vagy utolsó sorát, de a vélemény kialakításában, az értékelésben döntő a jelentőségük. A bayreuthi Tannhäuser esetében duplán számított, egyrészt, mert a jó előadás vége felé az ember már drukkol, hogy bárcsak ne tennék tönkre az összhatást valami erőltetett vagy buta befejezéssel, másrészt mert az eredeti, amelyben a pápa fenyegetése ellenére mégis kizöldül a pásztorbot (Isten hatalma és irgalma jóval nagyobb, mint azt földi helytartója gondolná), megint csak kevéssé érintené meg a mai közönséget.

Tobias Kratzer szerencsére képes volt ennek a csodálatos zenének megfelelő és a rendezés világába is illeszkedő megoldást találni, amit a színpadon magában roskadtan (holtan?) ülő Tannhäuser fölött láthattunk egy utolsó videóban. Talán erről álmodott az utolsó percében.

Ismét a lakóbuszt látjuk, amint úton van a naplementében, de a volánnál most egy boldog, mosolygó Tannhäuser ül, mellette pedig Elizabeth, aki szintén mosolyogva hatja a fejét a dalnok vállára. Nyilván lehetetlenség volna egyetlen választ adni arra a kérdésre, hogy mit jelent a megváltás a 21. század első negyedének végéhez közeledve. De a bohóc-Tannhäuser számára egyértelmű: szabadon élni, azzal, akit szeret az ember. Milyen igaz, milyen szép, milyen egyszerű, és mennyire lehetetlen.