Minden gyermeknek családban van a legjobb helye

Mit jelent ma nevelőszülőnek lenni, és egyáltalán, miért van rájuk szükség? Miért kellene, hogy több nevelőszülő fogadjon be állami gondoskodásban nevelkedő gyermeket? Kothencz János Magyarországon a legnagyobb nem állami gyermekvédelmi szakellátási rendszer főigazgatója, az ÁGOTA Alapítvány alapítója, akit napjaink gyermekvédelmi szakellátásának aktualitásairól és a nevelőszülői hivatásról kérdeztünk. A szakember maga is állami gondoskodásban nőtt fel, az ő családjában egy saját és két fogadott gyermeket nevel. Ebből az egyik fogadott gyermeke ma már felnőtt életet él. Kothencz János nemcsak autentikus közreműködője a hazai gyermekvédelemnek, hanem előmozdítója is számos szakmai és szakmapolitikai törekvésnek. 

Ha már említette, mi a fő különbség az örökbefogadás és a nevelőszülőség között? Talán sokak számára nem világosak az alapvető eltérések.

Ha a vér szerinti szülők lemondanak a gyermekről, vagy a gyámhatóság mondja ezt ki, akkor a gyermek örökbefogadhatóvá válik. Az örökbefogadás esetében rokoni kapcsolat jön létre a gyermek és az őt örökbefogadó szülők, illetve annak családja között. Az örökbefogadás nem a mi feladatunk, ha valaki ezen gondolkodik, akkor a megyei/területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál jelentkezzen, ahol az örökbefogadási tanácsadók segítenek az ügyintézésben.

Ha a vér szerinti szülők nem mondanak le a gyermekről, illetve a gyámhatóság sem mondja ezt ki, akkor a gyermekről az állam gondoskodik, vagyis nevelőszülőkhöz vagy lakásotthonba kerül.

A nevelőszülő átmeneti segítséget nyújt arra az időre, amíg a családját vesztett gyermek sorsa nem rendeződik. A gyermek életének fontos kérdéseiről azonban nem egyedül dönt, a gyermek törvényes képviselője a gyermekvédelmi gyám.

A Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató honlapján rengeteg információt találhatnak azok, akik a téma iránt érdeklődnek, és jómagam is ott olvastam, hogy a testvéreket igyekeznek együtt, vagy ha ez nem lehetséges, akkor egy településen elhelyezni. Miért fontos ez?

Mert a vér szerinti hozzátartozói kötelék, mint család egyben tartása még ilyen helyzetben is fontos. Érthető módon, ha egy testvérpár veszíti el családját, óriási jelentősége van annak, hogy ők együtt cseperedhessenek fel. Ez a teljesen természetes és életszerű igény az, ami miatt igyekszünk a testvéreket együttesen elhelyezni.

Sok programmal és táborral is segítik a gyermekeket. Forrás: szegedma.hu

Hogyan és miben tud segíteni a gyermekvédelmi szolgáltató a nevelőszülőknek?

A nevelőszülők a hivatás gyakorlása során nincsenek egyedül, számos fejlesztéssel és rengeteg programmal bővült az a szolgáltatás, amely a nevelőszülők munkáját segíti, valamint a gyermekek egészséges fejlődését szolgálja.

A nevelőszülők munkáját, feladatvállalását nevelőszülői tanácsadók segítik. Nekik az a feladatuk, hogy a nevelőszülők problémáit minden tudásukkal támogassák.

Ők úgy állnak a családok mellett, mint egy pillér, aki a mindennapi nehézségeikben támaszt nyújt. Nem csak elmondják, nekik milyen feladataik vannak, hanem részesei a gyermekekkel való munkának. Például különféle programokat szerveznek a gyermekeknek, családoknak, továbbá segítséget nyújtanak a nevelési, oktatási intézményekkel való kapcsolattartás terén is.

A nevelőszülői tanácsadón kívül gyógypedagógusok, pszichológusok, élménypedagógusok segítségére is számíthatnak azok, akik vállalják ezt a társadalom számára pótolhatatlanul fontos hivatáspályát.

Az ÁGOTA Közösség rengeteg élmény- és sportprogramot szervez a fiataloknak, amelyeknek fontos része többek között a bűnmegelőzés és a környezetvédelem is. Nagy figyelmet szentelünk a tehetséggondozásnak, célunk ugyanazon lehetőségeknek a megteremtése az állami gondoskodásban élő gyermekek és fiatalok számára, amelyekben a vér szerinti családjukban élők részesülhetnek. Az ÁGOTA Alapítvány és a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató több mint negyedszázada szervezi meg minden évben az ÁGOTA Tábort, az Állami Gondozottak Országos Találkozóját. Ez az egyetlen olyan nyári program, amely nem csupán élményt jelent, hanem terápiás jellege miatt gyógyítja a sok traumán átesett, családjukat vesztett fiatal lelkét, valamint erősíti önbizalmukat.

Milyen lelkiállapotban érkeznek önökhöz a gyermekek? Kik tudnak nekik segíteni a traumák feldolgozásában? Kérdezem ezt azért, mert vélhetően sokan nehéz körülmények közül kerülnek nevelőszülőkhöz. Mondhatjuk, hogy önöknek nap, mint nap, szinte minden esetben „háborgó lelkeket kell megnyugtatni"?

Minden gyermek, aki a szakellátásba kerül, már a bekerülést megelőző időszakból is számos traumát hoz magával. Ezek jelentős hányadban az elhanyagolásból, ritkább esetben pedig a bántalmazásból adódnak.

Ugyanakkor nemcsak az a nehéz a gyermek számára, amit otthonról hoz, hanem a rendszerbe kerülés egész folyamata is egyfajta krízis számukra. Ekkor a gyógyító attitűddel rendelkező munkatársaink fogadják a gyermekeket.

Természetesen terapeuták, pszichológusok is aktívan bevonódnak ezekbe a helyzetekbe. Ugyanakkor a legjobb gyógyító az szinte minden esetben maga a szülői szerepet vállaló befogadó nevelőszülői család. Ha kisgyermekkorban kapunk meg egy gyermeket, ott még inkább kivehetőek azok a rendellenességek, amelyek a kisgyermekek érzelmi fejlődésében mutatnak szomorú tüneteket. Az egészséges érzelmi fejlődés akadályozottsága óriási károkat jelenthet a gyermek későbbi fejlődésében.

A 0-tól 6 éves korig terjedő életkorban leírhatatlan az a felelősség, amit nevelőszülői családjaink és kiváló munkatársaink valósítanak meg. Ugyanakkor nem jelent kisebb kihívást a 6-12 év közötti gyermekek befogadása, hiszen itt is számos olyan szempontra kell odafigyelni, ami meghatározója lehet a későbbieknek.

Legyen szó akár fejlesztésről vagy bármi olyan egyéb dologról, ami a gyermekek szocializációját elősegítheti. A jogalkotó 12 éves kor után ajánlja az intézményi otthonnyújtó ellátás lehetőségét, vagyis a lakás- és gyermekotthonokban való elhelyezést. Ilyenkor mi tudatosan figyelünk a programjainkban arra, hogy egy családiasabb közeg élményét biztosítsuk a megérkező számára, például a „vártunk rád élménnyel" és sok más szakmai megfontolással, amikor

a fiatal a befogadásnak egy olyan intimitását tapasztalhatja meg, amelyben megnyugodhat, és egy kicsit felszabadulhat a korábbi élményei hatása alól.

Nyilvánvalóan tudjuk azt is, hogy mind a mai napig léteznek Magyarországon olyan gyermek- és lakásotthonok, ahol még mindig sok 12 év alatti gyermek él férőhelyproblémák miatt. Ez egy megoldandó feladat, melyet egyrészt a tudatos nevelőszülő-toborzással, másrészt olyan szakmai újragondolásokkal kell tudni kezelni, ami a realitás felé segíti a jogalkotót és a fenntartókat egyaránt.

Mennyire jellemző, és ha igen, mely gyermekek esetén az, hogy nehezen fogadják el a segítséget, nehezen dolgozzák fel a helyzetüket?

Két szélsőséget tudnék említeni. Az egyik, ahol a gyermek szinte azonnali interakcióban képes nyitottságot mutatni a támogató magatartás felé, és nemcsak együttműködik a segítő személlyel, de kötődni is igyekszik. A másik, amikor valaki rendre elutasítja a segítő személy közeledését, és inkább elhúzódik a személyes környezetében mindenki mástól. Fontos, hogy mindkét reakció a gyermek részéről általában hasonló tőről fakad.

Egyetlen olyan gyermek sincs, akinek ne lenne vágya az elfogadás, a befogadás, az intimitás és az a fajta szeretetteljes légkör, ami mindenki természetes igénye, de ezeknek a gyermekeknek az élete számtalan megsebzettségről tanúskodik.

Ezeket a sebeket nem lehet általánosan orvosolni, minden egyes gyermek más és más élettörténettel, más érzékenységgel, más és más válaszút kereséssel bír. Mindegyik gyermekhez rögös út vezet. A gyermekvédelem hivatáspályájában pont az a legszebb, hogy miként hat vissza a segítő személy lelkére mindaz, amit megtanulhat, megtapasztalhat ezeken a rögös utakon.

Pedagógusként, nevelőtanárként, gyakorló szakemberként magam is találkoztam már számos olyan helyzettel, amikor egy rendkívül kemény fiatallal hozott össze a sors. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a türelem és a következetesség meghálálta magát, és a fiatal mosolyra fakadt. De az évtizedek alatt fogtam már olyan gyermek kezét is virrasztva az ágya mellett, aki szakadatlanul, csak zokogva tudta elmondani, hogy min ment keresztül.

Ma az évek elteltével, és annak a fáradságos szolgálatnak köszönhetően, amit az ÁGOTA Közösség tagjai visznek a vállukon, ugyanez a fiatal embereket gyógyít és életeket ment. Ezeket a gyermekeket mindenekelőtt gyógyítani kell.

Azzal gyógyítunk, hogy elfogadjuk őket, és ahogyan viselkedünk velük, úgyis mondhatnám, ez az ő gyógyulásuk előszobája.

Ha ezt az időszakot a professzionális segítségadók mellett olyan atmoszférában tudjuk megvalósítani, amiben a gyermek otthon érezheti magát, akkor jó úton vagyunk afelé, hogy hazakísérhessük ezeket a fiatalokat a társadalomba. De ha csak szolgáltatunk, és felügyeljük mindezt, akkor ölbe tett kézzel leszünk kénytelenek végignézni, hogy miként sodródnak ugyanezek a gyermekek a társadalom perifériáira. Ha azt vizsgáljuk, hogyan alakulhat az ilyen gyermekek és fiatalok élete, akkor azt kell mondjam, hogy mindez egyben a mi tünetünk is. A segítő szakmatársadalom színvonala abban mutatkozik meg, hogy milyen fiatalokat tudunk adni ennek a társadalomnak. Összességében ezek a gyermekek, a mi társadalmunk tünetei, és ez ugyanúgy igaz minden társadalom esetében. Németországtól Bulgáriáig szinte mindenhol foglalkozhattam gyermekvédelmi szakma-módszertani kérdésekkel, szinte mindenhol azt tapasztaltam, hogy hasonló gondokkal küzdenek, és hasonló kihívásoknak igyekeznek megfelelni számos szakmaterületen a kollégák.

A nevelőszülői hivatás talán mondhatjuk így, azért nem túl népszerű, mert az anyagiakon túl lelkileg is nagyon megterhelő; nem sokan vállalkoznak rá, és nem is való mindenkinek. Ön hogyan látja ezt?

Én úgy gondolom, hogy ha napjaink fenntartói és működtetői komolyabb kötelezettséget vállalnak a nevelőszülői hivatásvállalás népszerűsítésére, és ha valóban igyekeznek reális képet alkotni a társadalom számára a családjukat vesztett fiatalok életéről, akkor talán a szakmatársadalom hatékonyabban lesz képes kiszélesíteni a befogadó családok körét. A jogalkotó felelőssége is megvan ebben, hiszen ösztönző elemeket kell tudnia biztosítani ehhez a folyamathoz. Fontos, hogy a foglalkoztatási jogviszony lehetősége adott esetben még több pénzzel párosulhasson mindannak ellenére, hogy nem a pénz az egyetlen olyan eszköz, amitől valaki egészséges tagja lehet a társadalomnak. Ugyanakkor azt valószínűsítem, hogy ha a nevelőszülők foglalkoztatási jogviszonyához több kereseti lehetőség társulna, talán könnyebben mozdulnának el a vállalás irányába. Gyakran hallani olyan negatív megjegyzéseket miszerint a nevelőszülők megélhetési nevelőszülők volnának. Ez azért megmosolyogtató, mert ha az ilyen kritikával élők tudnák azt, hogy mit jelent egy-egy ilyen gyermeket felnevelni valakinek a saját családjában, akkor az gyorsan megértené azt is, hogy ezt a hivatást nem lehet megfizetni. Mindenesetre az azért nem árt, ha a jogalkotó mégis tesz rá némi kísérletet.

Talán az elmúlt évek egyik legnépszerűbb mozifilmje, az Instant család az, amely a legjobban megmutatja, mennyire nehéz és mégis örömteli a nevelőszülőség, és hogy a kulcs itt is a feltétel nélküli szeretet. Miért „éri meg" nevelőszülőnek lenni?

Nevelőszülőnek ugyanazért érdemes lenni, amiért ilyen gyermekekkel foglalkozó szakembernek is érdemes lenni.

Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor egy-egy ilyen gyermek és fiatal egyről a kettőre jut. Amikor azt látjuk, hogy az erőfeszítéseink révbe érnek.

Amikor egy rügyező ágacska gyönyörű virágokba borul. A gyermek fejlődése mindenki számára örömet ad, aki ezt a hivatást választja.

Az én személyes élményeim nagy öröme is hasonló, az én családomban egy saját és két fogadott gyermeket nevelek. Ebből az egyik fogadott gyermekem ma már felnőtt életet él. Nehéz körülmények közül hoztam el, és leírhatatlan boldogságot jelentett az, ahogyan felnőtté vált, olyan eredményeket ért el, amire méltán lehetek én magam is büszke, leírhatatlan az az öröm, amikor eszembe jut, hogy honnan indult, és hová jutott el napjainkra.

Ezt az érzést nem lehet megfogalmazni, ezt meg kell tapasztalni. Erről az örömről maradnak le azok, akikben volna ugyan vállalkozói kedv, de vacillálnak azzal kapcsolatban, hogy meg merjék-e próbálni. Én komolyan hiszem és vallom, hogy

minden gyermeknek családban van a legjobb helye.

És ahol ez egyéb okból kifolyólag mégsem valósulhat meg, ott pedig arra kell törekedni, hogy az a közösség – akár egy lakásotthon – minél inkább családiasabb és szeretetteljesebb legyen. Ez elsősorban emberség kérdése, ezért szoktam hangoztatni azt is, hogy nekünk arra kell törekedni, hogy az ilyen fiatalokkal való bánásmód elsősorban emberi és nem utolsósorban szakmai minősége jobb és még jobb legyen. A nevelőszülők a gyermekfelügyelők példaképei ennek a hivatáspályának. A jogalkotó elsődleges feladata itt is az kell legyen, hogy megkérdezze rendszeresen, miben segíthetek?

Ha visszaemlékszik az elmúlt évtizedekre, mennyi sikertörténet jut eszébe? Megosztana velünk néhányat?

Több száz, vagy akár több ezer sikertörténetről tudnék beszámolni. A legutóbbi és egyben legszívmelengetőbb tapasztalatom az volt, amikor egy gyermekem meghívott a diplomaosztó ünnepségére. Jól ismertem a fiatalt, hiszen a rendszerbe kerülése idején is sokat foglalkoztam vele. Ugyanakkor azt is végignézhettem, hogyan cseperedik fel. Hála Istennek egy nagyon jó nevelőszülői család gondoskodhatott róla, de az egész élettörténetét szinte végigsegítettük, támogattuk. Az egyetemi évei alatt is volt néhány közös „kalandtúránk", amikor éreztük azt, hogy kicsit többet és szélesebb körben fontos őt támogatnunk. Az erőfeszítéseivel, a küzdelmeivel és a tiszteletével mindig meghálálta ezt a fajta törődést.

Ez a napjainkra már fiatal felnőtté vált sorstársam, akinek életút-kísérője lehettem, orvosként éli mindennapjait. De fontos, hogy nemcsak az ilyen nagyívű történetek jelentik a sikert.

Volt olyan gyermekem is, aki nagyon mélyről indult, és nagyon nehezen tanulta meg elfogadni a segítséget. Tisztességes iparos szakmát tanult, és ma komoly vállalkozóként gondoskodik három gyermekéről és egész családjáról. Ezek a történetek bár érdekesnek tűnnek, de valójában az lenne a normális, ha fel sem kapnánk a fejünket azon, hogy kiből mi lehet, ha csak azt nézzük, honnan indul és hova jutott el.

Ezekben a gyermekekben ott van a többre valóság, ott van a reményteljesség, és ott van bennük az élet minden lehetősége. Hogy hova jutnak el, az szerintem, elsősorban a Jóisten kegyelmén múlik, és nem utolsósorban azon, hogy mi magunk, segítő szakemberek hogyan tudunk méltó eszközévé válni ugyanennek a kegyelemnek.

Boldog embernek tartom magam, mert ennek a hivatásnak élhetek, és hiszem, hogy megéri az a sok-sok küzdelem és fáradtság, amit a családjukból kiemelt gyermekekért és fiatalokért vállalunk.