Bánffy150, avagy amikor zseni nem zseníroz

150 éve született az erdélyi magyar polihisztor.

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 282. LEVÉL   Drága Néném, ma van annak épp százötven esztendeje, hogy megszületett az erdélyi magyar arisztokrata, aki sosem anyagi helyzetét – historikus országméretben is tán legnagyobb vagyonát – tekintette elsődleges fontosságúnak, hanem haza és művészet sorsát-baját. Bánffy Miklós gróf az Operaház első, történelmi mércével is maradandót alkotott intendánsa, aki hat esztendő alatt bár valóban sokat tett, még többet inspirált: lehetetlen volna róla s életművéről nem megemlékezni.

És Bánffy időszaka hozta el a rendezők forradalmát: azzal, hogy Hevesi Sándort átcsábította a Nemzeti Színházból, az operai játékstíl, a lefúrt lábú énekesek világa hamarosan és végérvényesen megváltozott. Nincs ez másként ma sem: külföldi rendezőt mindig szerződtetünk évről évre, mert ők is a személyi garanciái a látásmód szélesedésének, a kitekintésnek, azon túl, hogy a többi bemutatót a legjobb és legkülönfélébb magyar alkotókra bízzuk.

Akár végletes (s ezért végtelennek tetsző) horizonton kell gondolkodnunk: mivel kifejezett operarendező-képzés nincs hazánkban, a prózai, filmes és animációs, vagy akár bábos világba is alá kell merülnünk inspirációért, rendezőért. Bánffynak volt mersze saját Varázsfuvola-adaptációjában elemelkedni a mesevilágtól – volt bátorsága a nagy történetek archetipikus jellegét hangsúlyozni, finoman aktualizálni vagy absztrakció felé elemelni azokat az elemeket, amelyek túlélik az eredendő környezetet.

Bánffy, az egyik leggazdagabb magyar arisztokrata mindig fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy politikai hitvallását sosem keverné ízlésbéli meggyőződésével: számunkra is ez az imperatívusz, így kell eljárnunk, ha barokktól kortársig, kamarától nagyoperáig, old schooltól kísérleti előadásig, legendák szereposztásától „egész soros" debütálásig, vagy ha úgy tetszik, jobbra sorolt művésztől balra sorolt művészig szeretnénk felvonultatni egy nemzeti intézmény színpadain a priorizált magyar tehetséget. Márpedig OPERÁ-ból ma sincs több nekünk: nemzeti kulturális minimum, hogy a dalszínházi kincsestárat őrizni kell, de gazdagítani és újracsomagolni is. A formalinba helyezett operajátszás egyenlő volna az elásott tálentum bibliai szégyenével.

Valósággal lúdbőrzést lehet attól kapni, ha Bánffy első feliratát olvassuk a kormányhoz. Kinevezésekor, 1912-ben azonnal számba veszi az épület hiányosságait, romlásának fokát, és azt írja: korhadt a fedélszék, rossz a gerendázat, repedeznek a falak, beázik a tető, gyenge az akusztika, több szék kellene és próbatermek.

Az akkor szűk harminc éve felépült Operaház fejlesztésére a kormány 600 000 koronát utal ki – ez mai értéken 10 mrd Ft! –, és júniusi tervezéssel, hihetetlen erőfeszítéssel elérik, hogy október 8-án már előadást tarthatnak a korszerűbbé tett házban.

(Közbeszerzéssel nem kellett bajlódniuk.) Medgyaszay István építész a felújítás kulcsfigurája; ekkor 35 éves, Bánffyval szinte egykorú, és még nem tudja, hogy később a magyar vasbeton atyjaként emlegetik majd, viszont addigra már két igen hasonló színházat is megépített: a sopronit és a veszprémit – a miskolci átépítése még várat magára. Medgyaszay bírja Bánffy bizalmát, és gyors akusztikai kísérletek után a nézőtér, a színpad burkolataiba is beavatkozik, utóbbit mélyíti és hátratolja. Átalakítja a szolgaváróként működő báli ruhatárat, átjárókat vág és lépcsőket épít, vasbeton tetőt tervez, a foyerban famunkákkal ékes dohányzó körfolyosót létesít, új székkiosztással 41 új ülőhelyet nyer a zenekari árok rovására, házi színpadot és festőműtermeket, felső jelmeztárat hoz létre fedélszékek vasbeton kiváltásaival, Morlin Amadé gépész pedig a színpadtechnikát korszerűsíti.

Azt hiszem, nem Bánffy Miklós harmadfeles születésnapja a megfelelő alkalom mostani vezetésünk igen hasonló gondolkodásának hosszas taglalására. De legalább jelezzük: ő még nem tudhatta megkapni háttérnek és kísérletezni az Eiffel Műhelyházat, így keresett építészével az ingatlanon belül próbatermet és raktárakat. Viszont a „kiszolgálás" szisztémáját érdemes megvitatni: Bánffy repertoárszínházat vett és adott át. Mi sem teszünk mást: éppúgy keressük a testhez illő játékmodellt, ahogy ő törekedett a maga korában, más társadalmi berendezkedésben és folyamatok közepette a matinék átszervezésére, délutáni és olcsó sorozatok kiírására, a Verdi- és Mozart-repertoár modernizálására (Puccini jelentősége ekkor még nem volt teljesen kitapintható). Bánffy a népoperai lábat nem tudhatta „letenni", nekünk ez ma újra lehetséges: ha boldogabb idők járják, akkor az Erkel Színház a hozzáférésről szól, sokkal kevésbé a bevételről, semmint a látogatottságról. Az Eiffel Bánffyról elnevezett terme pedig a különleges és kevert műfajú előadásokról, a kortárs balettről és a gyermekek, diákok operai érzékenyítéséről: mindez, vallom, nemcsak összművészeti, de leginkább össztársadalmi érdek. A szép iránti érzékenység szelídítő hatását, annak minden rétegbe történő lecsorgását praktikus mondatba foglalta egyszer egy fogékony német belügyér: „Aki egy zeneiskolát bezár, veszélyezteti a belbiztonságot."

Bánffy Miklós reneszánsz képességeit gyakran érte a dilettantizmus irigy vádja – eközben novellistaként, nagyregényíróként, drámaszerzőként, képzőművészként, tervezőként, rendezőként, külügyminiszterként, népművelőként, de még karikaturistaként is megállta a helyét – az OPERA főemléktárosa, Karczag Márton hamarosan megjelenő könyvében (Villanásnyi aranykor) olyan zeneműveket is szemléz majd, amelyek ugyancsak Bánffy gróf keze alól kerültek ki. „A nemzeti program külsőséges maradt – fogalmazza Emlékirataiban –, és a forradalom utáni vezető osztály ugyanazt a haláltáncot járta, mint elődei." Az ő példája valamennyiünket arra tanít, hogy – főleg nagy átalakítások idején – csak az önreflexió és a történelem figyelmes ismerete segít valós tartalommal megtölteni a nemzeti operajátszás fejezetét is, de bármiféle okos és igaz alapvetés sem nélkülözheti azt a vizionárius, s emiatt szükségképp szubjektív, ám kellően határozott intézményi programot, amely az OPERA irányításának mindenkori nehéz felelősségét adja.

Bánffynak a maga idejében és a halálát követő fél évszázadban is csak igen kevés köszönet jutott az Operaház hihetetlen átformálásáért vagy az utolsó magyar királykoronázás látomásos megszervezéséért,

de azt is hamar elfelejtette már saját kora is, hogy bizony, ő járta ki külügyminiszterként egy nehéz velencei tárgyalássorozaton a Sopron visszacsatolhatóságáról döntő népszavazást.

Én most hadd állapítsam meg, mily ritka is, ha valaki par excellence művész, ha tehát személyében, teljes valójában képes eggyé lenni az emberi lélek megnemesítésének artisztikus feladatával: minden művészeti ág alkalom számára, hogy ágaiból rügyek és ékes virágok fakadjanak. Az ő zsenije tényleg nem zseníroz, csakis inspirál. Az volt a legkevesebb, hogy Budapest harmadik operatermét róla neveztük el – hadd köszönjek neki a mai operások nevében, mély főhajtással.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. december 30.