A családi összejövetelek persze nem mindig fulladnak balhéba, de az biztos, hogy ezeknek a találkozásoknak nagy az érzelmi hőfoka. Legtöbbször előrébb viszi a dolgokat, ha megértjük mi miért történik, mennyire egyetemesek az emberi lélek mozgatórugói, és azok a válaszreakciók is, ahogyan reagálunk a környezetünkre.
Sigmund Freud fogalmazta meg, hogy azok az emberek harcolnak a legtöbbet egymással, akik közel élnek egymáshoz vagy etnikailag közelállók - például a spanyolok és a portugálok, az angolok és a skótok, hogy magyar példát már ne is említsünk.
Ennek a magyarázatát a „kis különbségek nárcizmusában” jelölte meg. Ami annyit jelent, hogy pontosan a legkisebb másság az, ami két ember között az ellenségesség érzését kelti. Ennek oka, hogy sokkal könnyebben észrevesszük és emlékszünk a másságra, a különbségekre, mint a hasonlóságra.
Ugyanez a családokra is érvényes. Gondoljunk csak bele, mennyire hasonlíthat két családtag egymásra, akár még össze is keverhetjük őket a kinézetük alapján, de az egyik mondjuk nyíltan támogatja a kormányt, a másik viszont elveti a stadionépítés gondolatát.
Ha sok a közös tulajdonság, hasonló a karaktere két családtagnak, akkor hajlamosak azt a tulajdonságukat hangsúlyozni, amiben mások, mert a mi kultúránkban a legtöbb ember szeret egyedi lenni.
Sokszor a beszédtémák is így alakulnak. Amiben egyetértünk arról nincs mit beszélni. Ezért ott indul be a beszélgetés, ahol különböző vélemények, gondolatok találkoznak. Egyértelmű, hogy azokra a pontokra helyezzük a hangsúlyt, amiben mások vagyunk.
A másik helyzet, ha a rokonainknak tényleg vannak rossz tulajdonságai, rossz szokásai. Lehet, hogy saját magunkat fedezzük fel bennük. Ráadásul maga a tudat, hogy vér szerinti kapocs fűz valakihez, akivel egy száminkra lényeges kérdésben éppen az ellenkező állásponton vagyunk szinte elviselhetetlen lehet.
Joe Palca alkotta meg a szociális allergén kifejezést, az Annoying: The Science of What Bugs Us című könyvében.
Vannak olyan szokások, melyek először akár szórakoztatóak is lehetnek, sőt akár érdekesnek is tűnhetnek, de egy idő után az agyunkra mennek. A nagybácsi, aki minden karácsonykor ugyanazokat a régi sztorikat meséli, vagy a kedves keresztmama, akitől az elmúlt félév tragikus haláleseteit hallgathatjuk meg, részletes beszámolóval a temetésről.
Olyan apróságok ezek, amik igazából nem számítanak, nem okoznak konfliktust, de ha rendszeresen ismétlődnek a végén robban a bomba.
Szintén elég irritáló a tolakodó viselkedés, a túlzott személyeskedés, amit nem olyan egyszerű elviselni és aminek nem egyszerű véget vetni sem, ha éppen karácsonykor egy közeli rokontól jön, akivel már eldöntöttük, hogy együtt töltjük az ünnepet vagy legalábbis annak egy részét.
Mi az, ami annyira idegesítővé tehet bármit? Kiszámíthatatlan, kellemetlen és nem lehet tudni, meddig tart - fogalmazza meg Palca. Ha ezek közül bármelyik fennáll, bizonytalanná teszi a helyzetet. Erre a természetes reakció, hogy változtatni akarunk rajta. Biológiailag klasszikus stresszreakció zajlik le, magasra szökik az adrenalin, megnő a pulzusszám, felmegy a vérnyomás, a test felkészül a menekülésre vagy a megküzdésre.
A passzivitással elkerülhetünk olyan viselkedést, amivel fontosabbnak ítélt szociális szabályokat esetleg megsértenénk. Tulajdonképpen ez egy hatékony megküzdési stratégia bizonyos helyzetekben.
Vannak azonban olyan emberek, akik szinte mindig a passzivitásba menekülnek. Teszik ezt azért, hogy ne kerüljenek konfliktusba a környezetükkel soha. Ez a viselkedés azonban hosszú távon nem alkalmazható következmények nélkül. Nem lehet mindig mindent megtenni, mindenkinek a kedvében járni. Előbb vagy utóbb eljön az a pont, mikor már ők sem bírják, és az addig kedves, csendes, készséges ember elkezd mondjuk őrjöngve kiabálni.
Ennek a viselkedésnek rögzült formája a passzív-agresszív személyiség. Az ilyen ember nem szemtől szembe támad, hanem hátulról vagy olyan módon, ami ellen nagyon nehéz nyíltan védekezni. A nyílt konfliktust kerüli, viszont olyan eszközöket alkalmaz, mint például a dicséretnek álcázott kritika. Nem vállal felelősséget, szabályok mögé bújik még akkor is, amikor már ő is tudja, nem helyes, amit tesz, vagy ugyanezen okból „elfelejt” dolgokat.
A testvérféltékenység nem ér véget a gyerekkorral. Akinek van testvére, ezt nem kell különösebben magyarázni. Számos kutatás vizsgálta már a testvérek közötti rivalizálás kérdéskörét. A University of Utah kutatói megállapították, hogy annál valószínűbb és erősebb a testvérféltékenység, ha azonos neműek a testvérek és minél kisebb a korkülönbség. További megállapítások, hogy a legtöbb vitát a szoros közelség (közös szoba, közös bútorok, játékok), a limitált források (osztozkodás) és a személyes hóbortok, egyéni érdeklődés okozzák.
Az egyik érdekes megállapítása a vizsgálatuknak, hogy a konfliktusok megoldásának leggyakoribb módja a kivonulás, azaz megbeszélés nélkül távoztak a felek a helyzetből.
A család, mint a szocializáció elsődleges közege kulcsszerepet játszik abban, hogy a gyerekek milyen problémamegoldási, konfliktuskezelési stratégiákat tanulnak meg. A szülő, aki úgy érzi esetleg, hogy ebben is van mit fejlődnie, ne halogassa a cselekvést.
A testvérek közötti rivalizálás felnőtt korra is megmaradhat, ami a karácsonyi, ünnepi összejöveteleken újra fellángolhat.
Fontos, hogyan készülünk az ünnepre, a rokonokkal való találkozásra. Koncentráljunk a szép emlékekre, azokra a dolgokra, amelyek összekötnek minket, amelyekre jó visszaemlékzeni, és így lépjük át a küszöböt, vagy fogadjuk a vendégeket.
Ne felejtsük el azt sem, hogy az, hogy mi és mennyire idegesítő számunkra kulturális kérdés, a családi mintáinkból ered, a szűkebb és tágabb kulturális közegünkben alakul ki.
A családon belüli kapcsolatok közül az anyós és a meny viszonya kiemelten érdekes és sokat taglalt téma - erről, és a nem csak ebben a kapcsolati viszonyban alkalmazható praktikus rövid és hosszú távú megoldásokról olvashat korábbi írásunkban.
Olgha Khazan: Why do families fight during holidays
Joe Palca: Annoying: The Science of What Bugs Us