Kiss Tamás: Szeged, október 16.

 

MEFESZ-nagygyűlés a szegedi egyetemen. 1956. 10. 20.

Visszaemlékezés

Szeptember elején én visszamegyek Szegedre. Azzal fogadnak, hogy a nyári dunai árvíz miatt az újjáépítéshez DISZ-építőtábort szerveznek az egyetemisták között Mohács szigetén. Még jóformán meg se érkeztem Szegedre, ültünk a vonatra több százan Szegedről. Két vagy három hétig dolgoztunk, csak október 6-án vagy 7-én mentünk vissza Szegedre. Ott összeverődtünk az ország különböző egyetemeiről, és elég nagy dumák mentek. Elsősorban a pestiek hoztak híreket, hogy ezt olvastam, azt olvastam. Munka közben meg téglahordás közben lehetett vitatkozni. [...] Teljesen szabadon, felügyelet nélkül beszélgettünk, politikailag nem felügyeltek bennünket. Elkezdtünk politizálni. Az a három hét, de lehet, hogy egy hónap volt, az úgy átváltotta az én gondolkodásmódomat, elkezdett érdekelni ez az egész dolog, hogy XX. kongresszus, meg Rákosi. [...] Így kerülünk vissza október 8-án, 10-én Szegedre, ahol - mint kiderült - azok körében is, akik nem jöttek építőtáborba, egyre-másra előfordult, hogy ketten-hárman elkezdtek beszélgetni, hogy azt olvastam, azt hallottam, ez fél évvel korábban elképzelhetetlen volt. [...]

Lejtényi Andrisnak hívták az évfolyamtársamat és jó barátomat, aki nagy titokban megmutatott nekem egy stencilezett A/4-es oldalt, egy felhívást. Valami pesti haverja küldte neki postán. A felhívás azt tartalmazta, hogy követeljük, az orosz nyelv oktatását tegyék fakultatívvá, mert ez a kötelező orosz nyelv, ez számunkra elviselhetetlen. És ha ezt nem teljesítik, akkor október 22-én lépjünk sztrájkba, és ne menjünk be az oroszórákra. És akkor ott ketten az Andrissal elkezdtünk dumálni erről, hogy mit kéne csinálni, hogy kéne csinálni. Kiötlöttük ketten, hogy ha mi ezt úgy akarjuk elérni, hogy majd 22-én spontán módon nem megyünk be az órára, vagy leülünk a lépcsőre, ez nem elég hatásos. Ennek valami szervezettséget, valami formát kell adni. Illetve azon túl, hogy az orosz nyelv kötelező oktatása bosszantott bennünket, nehezen volt elviselhető számunkra, a szociális helyzetünk se volt valami jó, a katonai oktatást is utáltuk, utáltuk azt, hogy az oktatóinkon láttuk, hogy nem szabadon beszélnek. Szóval összejött egy csomó olyan ötlet, hogy ha már követeljük az orosz nyelv fakultatív oktatását, akkor még követeljük azt is, meg azt is, meg amazt is, és mindezt valamilyen szervezett formában csináljuk meg.

Ötlet szinten ez kettőnkben merült föl körülbelül október 13-án, ahogy így az utókor számára a rendőrségi jegyzőkönyvek megörökítik. És még aznap ketten elmentünk Tóth Imréhez, aki szintén joghallgató volt, de ő eggyel fölöttünk járt, és lelkesen előadtuk, hogy az az ötletünk, hogy létrehozunk egy diákszervezetet, és követeljük az orosz nyelv oktatásának a fakultatívvá tételét, a honvédelmi oktatásnak a mit tudom én mijét, meg ezt, meg azt, meg amazt. Imre is belelkesedett. [...] Hárman ott egymás szavába vágva nyomtuk az ötleteket. Ez volt 13-án valamikor az esti órákban, és 14-én, 15-én elkezdtük terjeszteni a barátoknak, évfolyamtársaknak. Hólabdaszerűen terjedt ez az ötlet. [...] Két nap alatt tulajdonképpen köztudottá vált Szegeden, hogy a joghallgatók valamit kitaláltak, és a joghallgatók valamit akarnak. Imre volt a legóvatoskodóbb hármunk közül, és beszélt valami DISZ-titkárral is, és megemlítette neki, hogy valami szövetség meg követelés van készülőben, aki egyrészt óva intette őt, másrészt pedig azért úgy látszik, máshonnan is már befutottak az információk a DISZ-bizottságba, hogy itt valami van az egyetemen.

Azzal jött egyszer vissza az Imre, hogy délután a Diákklubban akarnak velünk találkozni az egyetemi DISZ-vezetők. Jó, hát találkozzunk. Egyre nyíltabbá vált ez a dolog. És valamikor délután - október 16-án - ott ültünk nyolcan-tízen-tizenöten vagy húszan körülbelül, akkor jött néhány DISZ-vezető, és elkezdtünk vitatkozni. Ők mondták, hogy gyerekek, ez így nem lesz jó, itt a DISZ, majd mi megcsináljuk. Mi majd fölvállaljuk a tanulmányi és egyéb szociális problémáitoknak a megoldását. Közben kiderült, hogy valamikor délután négy-öt helyen megjelentek kézzel írt kis plakátok, hogy október 16-án az auditorium maximumban - ez volt a bölcsészkar legnagyobb előadóterme - diákgyűlést hívnak össze. Aláírás nem volt. Ma már pontosan tudom, hogy a DISZ-bizottság találta ki, hogy összehívja a hallgatókat azzal a céllal, hogy elmagyarázzák: "Gyerekek, ez így nem jó, amiről ti itt sutyorogtok, majd mi megoldjuk a ti problémáitokat."

Tehát egy feszültséglevezető nagygyűlésnek szánták a DISZ-, illetve pártvezetők. A Diákklubból mi is átvonultunk, hogy majd meghallgatjuk, mit mondanak bölcseink. Az auditorium maximumban akkor volt még egy katedra, egy kis emelvény, meg egy hosszú asztal, tábla mögötte, és ott meg nem ült senki. Hogy melyikünknek volt az ötlete, nem tudom - teljesen mindegy -, a lényeg az, hogy pillanatok alatt a következőkben állapodtunk meg: én leszek a levezető elnök, megnyitom a gyűlést; Lejtényi Andris ismerteti a diákszövetséggel kapcsolatos elképzeléseinket meg egy-két követelést, és kiül még ide mellénk az elnökségbe Tóth Imre, meg még talán két hallgató, akik ebből a beszélgető csoportból, hogy így mondjam, fölvállalták azt a szerepet, hogy éllovasai legyenek ennek a gondolatnak.

Egyszerűen fölvonultunk az emelvényre. Csend. S akkor mondom, hogy mi ezt a diákgyűlést megnyitjuk, azért jöttünk össze, mert Lejtényi Andris el fogja mondani, hogy mit akarunk. Ez annyira spontánul jött, hogy egy-két órával korábban az agyunkban meg nem fordult, hogy mi nagygyűlést tartunk, és nyolcszáz egyetemi hallgató előtt el fogjuk mondani azt, amit elmondtunk. Így hozta a pillanatnyi helyzet. Meghallgatják az Andrist, aki elmondja, hogy mit akarunk nagyjából, tehát egy diákszervezetet, egy érdekvédelmi szervezetet, ami független a DISZ-től. Mire hangos ováció: "Úgy van, ezt kell csinálni, megcsináljuk." És valaki megkérdezte, hogy mi lesz ennek a szervezetnek a neve. Akkor mondtuk, hogy Diákszövetség. Akkor mondták, hogy ez nem jó. És akkor abban maradtunk, hogy megalakítjuk a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét. Hát ez így tetszett. Na hát akkor mit követeljünk? Hát, ugye automatikus volt, hogy az orosz nyelv fakultatív oktatását, a honvédelmi oktatás eltörlését, a menzát, a diákotthont, a szociális mit tudom én... Föl lehet sorolni, megvannak az akkori követelések. Egyik is mondott valamit, a másik is mondott valamit. Afféle levezető elnökként ott megadtam a szót mindenkinek. És egyszer csak föláll egy Putnik Tivadar nevű, nálunk három-négy évvel idősebb egyetemista - akit akkor, 56 őszén vettek vissza az egyetemre, előtte politikai okból rúgták ki a bölcsészkarról, a szerb származása miatt, tehát a jugoszláv kapcsolat miatt -, és elkezdi mondani: "hogyha már ti követelitek ezeket a tanulmányi és szociális dolgokat, akkor követeljük Rákosi megbüntetését, Nagy Imrének a kormányra kerülését" - és fölsorolt négy, öt, hat politikai követelést.

Először döbbent csend lett, majd hurrázás. Akkor megeredtek a nyelvek, és egymás szavába vágva - nem győztem a szót megadni - mindenki jelentkezett, és mindenki bedobott valami újabb politikai követelést. Közben azonban még valami történt, és ezt azóta sem tartom lényegtelen dolognak, hogy úgy látszik, azért már eddig terjedt a figyelmünk. Amikor a Putnik ezeket elmondta, meg még valaki valami politikai követelést bedobott, akkor lecsöndesítettem a résztvevőket, hogy a Diákszövetség alakuló ülését befejeztük, ettől kezdve átalakulunk politikai tömeggyűléssé. S visszaültem, és mondom: "Na most mondjad!" Most már nem Diákszövetség alakuló ülés, hanem egy olyan laza politikai tömeggyűlés, magyarul mindenki azt mond, amit akar. És mi meg nem viseljük a felelősséget, mert hát ez csak egy politikai tömeggyűlés. Nyilván az is oka volt ennek, hogy - és itt azért most egy kicsit vissza kell mennem - joghallgatók lévén mi szabályos, törvényes formában képzeltük el ezt a szervezetet mint egyesületet. Akkor is megvoltak a jogszabályok arra vonatkozólag, hogy elméletileg hogy lehet egy egyesületet megalapítani. Természetesen politikailag sehogy se, de jogilag az alkotmányban a gyülekezési jog benne volt, ebből következőleg akkor lehet szervezetet alakítani, ez még nem törvénysértés, de be kell tartani a megfelelő szabályokat. Az egyik szabály az, hogy a szervezetnek szervezeti szabályzatra van szüksége, tehát például bejelentettük, hogy akkor majd csinálunk egy szervezetiszabályzat-tervezetet, ezt megvitatjuk, és ha elfogadják, akkor már van szabályzata a szervezetnek. Illetve még egy nagyon lényeges dologban megállapodtunk: megszavazták mindazt, amit javasoltak. Mindent megszavaztattam mint levezető elnök. Megszavaztattam, hogy október 20-án - ez egy szombati napra esett - megtartjuk a következő nagygyűlést, amit mi hívunk össze szóban, és nincs plakát. Addigra mi megcsináljuk a szervezeti szabályzatot és így tovább, meg a követeléseket, az úgynevezett programot összeállítjuk pontokba. Illetve még egy nagyon lényeges dolgot csináltunk, és ezt nagyon fontosnak tartom: megállapodtunk, hogy másnaptól kezdve azok a hallgatók, akik ott ültek a teremben, minden karon tartanak egy gyűlést, elmondják, hogy mit hallottak, és megkérdezik, hogy a többiek mit szólnak hozzá. És ha egyetértenek vele, akkor titkos szavazással karonként megválasztanak három-három embert. Ez összesen - figyelembe véve a hat kart - tizennyolc fő, akik részletesen összeállítják a 20-ai nagygyűlésnek a programját. Megalkotják a szervezetiszabályzat-tervezetet és a programtervezetet. Most már ne az legyen, hogy mi itt kitaláltunk valamit, de nem vagyunk feljogosítva demokratikusan, választással arra, hogy képviseljük a hallgatóságot. Legyen mindenütt titkos szavazás, és akkor aki oda bejön, ebbe a tizennyolcas bizottságba, az majd eldönti, hogy mi kerül 20-án a nagygyűlés elé.

Kiss Tamás-interjú, készítette Molnár Adrienne 2000-ben. 1956-os Intézet OHA, 734. sz. (Részletek)

1956. október 16.

Diáktestvéreink!

Mi, a Szegedi Tudományegyetem, a Szegedi Orvostudományegyetem, a Szegedi Pedagógiai Főiskola, a Szegedi Zenetanárképző hallgatói 1956. október 16-án létrehoztuk saját egyetemi ifjúsági szervezetünket a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét. Célunk a gondolat szabadsága, a Sztálin és Rákosi által ránkkényszerített szellemi iga legyőzése. Meg akarjuk védeni sajátos egyetemi érdekeinket, szabadon akarunk haladni, fejlődni.

A DISZ tapasztalatunk szerint, melyet maga a DISZ Központi Vezetősége is beismer - elvesztette az ifjúság bizalmát, ezenkívül nagyon elmaradt fejlődésében a Párt mögött. Mi nem várhatjuk meg, amíg utoléri. Nem várhatunk, mert fejünkre ég a ház. Ezért a XX. kongresszus szellemében egy új, a DISZ-től teljesen független ifjúsági szervezetet hoztunk létre, amely kizárólag a mai egyetemisták és főiskolások érdekeit képviseli. Mi szegediek megtettük az első lépést, felhívunk benneteket

Csatlakozzatok!
Terjesszük ki országos méretűvé a MEFESZ-t!
Diáktestvér! Rólad is szó van, a Te érdekeid forognak kockán.
Egységben az erő!
Csatlakozz a MEFESZ-hez!

Szeged, 1956. október 16

a szegedi MEFESZ

(A forradalom előjátéka. A szegedi MEFESZ dokumentumai. Összegyűjtötte: Kiss Tamás. Budapest, 1994, 7. o.)

1956. október 6-án ünnepélyesen eltemették Rajk Lászlót, a Rákosi-rendszer legnevesebb kommunista áldozatát; a százezres tömeg azonban a sztálinizmus temetésének előjátékát látta az eseményben. Néhány nappal később, október 13-án az MDP vezetése úgy döntött, hogy minden politikai vita nélkül visszaveszi Nagyot a pártba. Néhány héttel azelőtt a volt miniszterelnök "rehabilitálása" politikai fordulatot okozott volna, most azonban az eseményeket a tömegmozgalom dinamizmusa határozta meg. A tömegmozgalomnak pedig már kevés volt a párt megújulása. Október 16-án a szegedi egyetemisták nagygyűlése határozatot hozott a DISZ-től független politikai diákszervezet, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezete (MEFESZ) megalakításáról. Repedés keletkezett a monolit politikai intézményrendszeren, amely a következő napokban feltartóztathatatlannak bizonyult. Október 22-én hírek érkeztek Budapestre a lengyel párt élén végrehajtott személycseréről: a sztálinista vezetéssel folytatott harcból a Nagy Imréhez hasonló irányzatot képviselő Wladysław Gomułka került ki győztesen. Hruscsov szovjet pártfőtitkár Varsóba repült, a szovjet csapatokat mozgósították, ám a lengyel vezetés egységes fellépése (és Gomułka határozott kiállása a Varsói Szerződés szövetségi rendszere mellett) elhárította az összecsapás veszélyét.