A Canossa-járás - Hegedüs András visszaemlékezése

 

Hegedüs András: Canossa-járás Belgrádban és a Kerepesi temetőben

- A következő keserű pirula, amit le kellett nyelnetek, a belgrádi út volt, a bocsánatkérés Titótól.

- Igen. Hruscsovék belgrádi útja óta ez időszerű volt. A szovjet vezetők mindenképpen szorgalmazták a kibékülést. Közvetítettek Gerő és Tito között, akik még a mi Canossa-járásunk előtt találkoztak a Krímben. Nem hiszem, hogy ez a beszélgetés túlságosan szívélyes lett volna, bár amikor Gerő beszámolt róla, azt mondta, hogy viszonylag jó kapcsolatot sikerült neki kialakítani Titóval.

Előzőleg arról volt szó, hogy Rákosi vezeti a Jugoszláviába utazó delegációt. Akkor még ő volt az első titkár. A jugoszlávok viszont tudtunkra adták, hogy nem fogadják Rákosit. Tito azt is hosszasan fontolgatta, hogy tárgyaljon-e Gerővel. Az, hogy végül is igent mondott, feltehetően mégiscsak a krími beszélgetés eredménye lehetett.

Gerő Ernő, Kádár János, Kovács István, Apró Antal és én voltunk a delegáció tagjai. Hosszú, ebben a zaklatott időben nagyon hosszú időt töltöttünk Jugoszláviában: tíz napot. Közben állandóan kaptuk Ács Lajos táviratait, aki a pártközpontban tartott ügyeletet, hogy a helyzet egyre rosszabb Magyarországon, és hogy azonnal jöjjünk haza. Ezt azonban barátságtalan lépésnek tekintettük volna a jugoszlávokkal szemben, és ott maradtunk, holott már az első négy-öt napon lebonyolódott minden fontosabb protokolltárgyalás.

Fogadott bennünket Tito, külön beszélgettünk Kardeljjel, én hosszan tárgyaltam Vukmanoviccsal, aki akkor a gazdasági ügyek vezetője volt. Jól megtaláltam vele a közös hangot, ő kísért keresztül-kasul Jugoszláviában.

Érdekes talán megemlíteni, hogy Tito a tiszteletünkre adott fogadáson és a tárgyalásokon is egyértelművé tette, hogy Kádárt nem egyszerűen a kormánydelegáció egyik tagjának tekinti, hanem ő az, akit a legtöbbre becsül, akivel a legszívesebben tárgyal. Ez érthető, hiszen a küldöttség többi tagja vezető beosztásban volt a Tito-ellenes magyar támadások idején.

- A "láncos kutya" korszakban.

- Igen.

- Nem bántott benneteket, hogy Tito kiemelt közületek valakit? Nem bántotta az önérzeteteket, hogy most már nemcsak Moszkvában állítanak össze magyar küldöttséget, hanem még Tito is osztályoz benneteket: Kádárt kiemeli, a többit eltűri?

- Úgy gondoltuk, hogy Titónak joga van eldönteni, kit tart rokonszenvesnek. Azt is megértettem, hogy Gerőhöz nem fűzték különösebben meleg kapcsolatok. Egyébként ezt a megkülönböztetést sem Kardelj, sem Tito nem úgy juttatta kifejezésre, hogy az sértette volna a protokollt.

- Milyen volt az érdemi tárgyalások légköre?

- Amikor közösen tárgyaltunk, a jugoszláv vezetők meglehetősen tartózkodóak voltak. Viszont amikor Vukmanoviccsal együtt jártuk autóval az országot, nagyon barátságos volt a hangulat. Mindenképpen igyekeztem megérteni a jugoszláv önigazgatási rendszert. Rengeteget jegyzeteltem. Ezek a jegyzetek még mindig megvannak. Vukmanovics úgy érezte, hogy miután én - ellentétben a többi magyar vezetővel - nagy érdeklődést mutatok az önkormányzati rendszer iránt, támogatom a jugoszláv elgondolásokat.

- Volt formális bocsánatkérés? Szóval Gerő felállt, és sajnálkozott?

- Igen. Gerő ezt többször megismételte. Már szinte rítusszerűen viselkedett. Persze ez volt a látogatás egyik feltétele.

- És valamit válaszolt Tito?

- Nem válaszolt. Gerő mondta, hogy "nagyon sajnáljuk a Jugoszlávia és Magyarország közti konfliktust, és reméljük, hogy ami történt, jóvá tudjuk tenni".

- Hibáztatott név szerint valakit Gerő?

- Nem. Két okból sem. Az egyik, hogy felsorolhatta volna mindjárt az egész magyar delegáció névsorát, másrészt a szovjet vezetés miatt sem tehette, hiszen azokat is bírálni kellett volna. Nyilvánvaló volt, hogy ő és Rákosi nem a saját szakállára csinálta, amit Tito ellen tettek, hanem Sztálin és a többi szovjet vezető utasítását követték. Az más kérdés, hogy ezt is megint túlzásba vitték.

- Sikeresnek ítéltétek a tárgyalásokat? Megjavult a hangulat a két ország között?

- Az első napok hűvös hangulata később felengedett. A látogatás vége felé már nem volt az az érzésem, hogy ezekkel az emberekkel éveken keresztül szitok-átok viszonyban voltunk, és úgy vitatkoztunk, hogy szinte a háború szélére sodródtak országaink.

- Az viszont nyilván idegesített benneteket, hogy állandóan jöttek a táviratok a pártközpontból, hogy baj van, gyertek haza. Pedig ti nyilván úgy gondoltátok, hogy az ország olyan helyzetben van, hogy nyugodtan otthagyhatjátok tíz napra. Valóban: milyen országból utaztatok el ti 1956. október 13-án Belgrádba?

- Úgy gondoltuk, hogy sok mindent rendbe tettünk. Ezért nem is nagyon értettük Ács ideges telexeit és telefonjait. Tudtuk, hogy Ács Lajos hajlamos a hisztériára, így túlzásnak, hisztériának tartottuk azt, ami - mint később kiderült - teljesen igaz volt. Persze hozzá kell tenni, hogy a magyarországi eseményeket felgyorsították a lengyelországi hírek.

De lássuk: miért gondoltuk, hogy sok mindent megoldottunk? Mindenekelőtt Gerő azzal kezdte pártvezetői tevékenységét, hogy meghirdette a "fehér lap" politikáját. Ezzel szemben én szkeptikus voltam, mert nem nagyon tudtam elképzelni, hogy például maga Gerő bármikor is fehér lappal tud indulni Magyarországon. Magamról sem tudtam ezt elképzelni, hiszen amit tettünk, azt nem lehet elfelejteni, ez alól a teher alól nincs felmentés.

De fehér lap ide, fehér lap oda, néhány dolog azért mégiscsak megtörtént. Nagyon fontos esemény volt Rajk és kivégzett társainak temetése. Ekörül nagy viták voltak. Az én magatartásom ebben a vitában inkább visszahúzódó, mint segítő. Féltem egy nagyszabású temetéstől. Ugyanaz ismétlődik meg, mint ami a Központi Vezetőség ülésén azt mondatja velem Rákosi búcsúztatása alkalmából, hogy "most vigyáznunk kell, mert különböző elemek kihasználják a helyzetet, és támadást terveznek a népi demokrácia ellen". Persze a "népi demokráciára" hivatkoztunk, de a saját hatalmunkra, annak védelmére gondoltunk.
Gerő ebben az időben nem volt Pesten, a temetésen sem vett részt. Mi, többiek azonban ott voltunk.

- Milyen érzéssel nézted és hallgattad végig a temetési szertartást?

- El lehet képzelni.

- Odamentetek ti, a Politikai Bizottság tagjai, Rajk Júliához, és részvétet nyilvánítottatok?

- Úgy emlékszem, nem.

- Tudtál arról, hogy milyen hét esztendő állt Rajk László sír előtt álló kisfia mögött?

- Ekkor már tudtam. És arról is tudtam, hogy mi történt Rajk holttestével.

- Mi történt vele?

- Féltek a holttesttől. Ezt már mint miniszterelnök a rehabilitációk során tudtam meg. Amikor Rajkot kivégezték, három társával együtt - azt hiszem, mind a négyüket - a legnagyobb titokban kivitték éjszaka egy Budapest közelében lévő erdőbe, és ott ásták el őket. Később csak hosszas vizsgálat tudta kideríteni, hogy hol vannak a holttestek, és így kerülhetett sor az exhumálásra. Ez - úgy emlékszem - már 1956-ban volt. Egyébként az egész probléma, hogy "mi is történt a holttestekkel?" csak 1956 tavaszán merült fel. Akkor volt az exhumálás is. De ez még nem a temetés, az később jött.

- Mi történt a temetés után?

- Mi, a Politikai Bizottság tagjai, bementünk a pártközpontba, és izgatottan vártuk: mi lesz. Nagyon megnyugodtunk, amikor hallottuk, hogy a tömeg elindult hazafelé a temetés után. Kisebb-nagyobb tömörülések ugyan voltak, de rendzavarás nem történt. "Minden rendben van" - gondoltuk. Pedig hát semmi sem volt rendben, mert ez a temetés teljesen szétzúzta erkölcsileg - ország-világ - előtt a régi vezetést. Alkalmatlanná tett bennünket arra, hogy a jövőben - bármilyen minőségben - vezető posztot töltsünk be.

- Ezt az akkori Hegedüs András miniszterelnök mondja vagy az 1984-es nyugdíjas? Akkor is ez volt az érzésed?

- Akkor nem. Akkor azt hittem, hogy sok mindent rendbe tudunk hozni. [...]

- Tehát visszatérve ahhoz a gondolathoz, hogy mit gondoltatok elintézett ügynek jugoszláviai utatok előtt, azt mondhatjuk: a "Rajk-ügyet" kipipáltátok. És a többi probléma?

- Én nagyon pozitívnak tartottam, hogy a Minisztertanács 1957-re határozatban függesztette fel a tagosítást.

Intézkedések történtek továbbá - úgy, mint 1953-ban - a begyűjtés enyhítésére. Szabaddá vált például a gabonaforgalom. A beszolgáltatás terheit az is enyhítette ötvenhatban, hogy az viszonylag jó mezőgazdasági év volt. Jó volt a termés. A parasztság kezdett kissé jobban élni, bár ezt nem kell nagyon eltúlozni.

Pozitív intézkedések közé sorolom a határzár felszedését. A határzárat mindig szégyenletesnek tartottam, annak tartom ma is. A huszadik század Európájában tűrhetetlen. Ez az intézkedésünk eléggé önkényes volt, a határzár felszedését nem beszéltük meg a szövetségesekkel. Moszkvát valószínűleg tájékoztattuk, de nem kértük beleegyezését.

- Kinek az ötlete volt?

- Nem tudnám megmondani. Talán a Minisztertanács ülésén született meg a gondolat. Nem emlékszem rá, hogy én kezdeményeztem volna, de arra igen, hogy lelkesen támogattam. Nem tudom, hogy ez a gondolat egyáltalán személyhez kötődik-e. Aki gondolkozott a vezetésen belül, az azon fáradozott, hogyan próbálja enyhíteni az ellentéteket a hatalom és a nemzet között. Hozzá kell tennem: ekkor mi még nem "nemzetben" gondolkoztunk, hanem különböző társadalmi rétegekben.

A szövetségesek sem értették meg a határzár felszedését. Siroky, csehszlovák miniszterelnök nagyon durván támadt rám, hogy ez inkorrekt magatartás, hiszen a határzár nem csak a mi ügyünk.

A másik hasonlóan éles vitát a román belügyminiszterrel folytattam. Az történt, hogy mi elkezdtünk útleveleket kiadni, és megindítottuk - persze még nagyon óvatosan - a Magyarország és Románia közötti utazást. Ő azt mondta, hogy az utazás szorgalmazása "kispolgári elhajlás", az utazgatás kispolgári dolog. Igyekeztem felhívni a figyelmét arra, hogy országainkban ebben az időben már aligha lehetett beszélni kispolgári egzisztenciáról, felszámoltuk mi ezt, és hogy az utasok között többségében munkások, parasztok, értelmiségiek vannak. Persze a románok aggodalmának a hátterében nem a kispolgárság, hanem a nemzetiségi kérdés állt.

- Éreztetek felelősséget a kétmillió erdélyi magyar sorsáért? Érzékeltétek a nemzetiségi problémát?

- Érzékeltük a problémát, a felelősséget, de egyidejűleg arra is törekedtünk, hogy ne alakítsunk ki konfliktust Magyarország és Románia között.

Egyébként pontosan ebben az esztendőben a románokhoz fűződő viszonyunk különösen kényessé vált. Rossz volt a külkereskedelmi mérlegünk, és ötvenhat elején a románok húztak ki bennünket a bajból. Igen jelentős hiteleket kaptunk tőlük aranyban. Emiatt is igyekeztünk kerülni a konfliktust. Ilyesmi azonban mégiscsak volt, mert Magyarországon megjelentek olyan versek, írások, amelyeket a románok sértőnek találtak. Ezek minden esetben tiltakozást váltottak ki.

Egyébként az a tény, hogy az utazást nemcsak Romániába, hanem ötvenhatban már Ausztria felé is engedélyeztük, nagyban enyhítette a sokéves elzártságból is táplálkozó társadalmi feszültséget. [...]

De hadd térjek egy pillanatra vissza Nagy Imréhez. Amit nem sorolhattunk a megoldott problémák közé, az a Nagy Imre-kérdés. Tudtuk, hogy ezt valahogy meg kell oldani. Beszéltünk már arról, hogy Nagy Imre - szakítva a hagyományos kommunista magatartással - még Szuszlov és Mikojan rábeszélésére sem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Az ügy ott tartott, hogy - ha jól emlékszem - október elején megjelent Nagy Imre a Politikai Bizottság ülésén. Igen éles vita alakul ki közte és Gerő között. Megegyeztünk, hogy Nagy Imre visszakerül a pártba. Csak abban a kérdésben nem született megegyezés, hogy milyen helyet kap a hatalmi struktúrában. Tehát Nagy Imre közvetlenül Jugoszláviába utazásunk előtt ismét párttag lett. A "Nagy Imre-ügy" azonban ezzel nem rendeződött. Ez világos volt. Az egyetlen megoldás az lett volna, ha Nagy Imre bekerül a kormányba, lehetőleg miniszterelnökként. A pártvezetés azonban ebbe nem egyezett bele.

- Te beleegyeztél volna? Mégiscsak a te székedről volt szó.

- Természetesen. Örültem volna. Tehát még itt is volt egy lehetőség, október elején, hogy "mentsük, ami menthető". Megint csak azt mondom: ha Nagy Imre akkor miniszterelnök lesz, Kádár pedig első titkár, elháríthattuk volna a 23-i felkelést.

Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában. Bp., 1989, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 281-288. o.