Az egy oxigén és kettő hidrogénatomból álló kettős kötésű vízmolekula a földi élet létezésének egyik nélkülözhetetlen alapköve. Talán senki sem fogalmazta meg olyan lényegre törő módon az „elemi elem” életünkben betöltött fontosságát, mint a világhíres francia író, „A kis herceg” szerzője, Saint-Exupéry: „Víz!... Nem szükséges vagy az életben: maga vagy az élet!”
Földünk, a kék bolygó a hidroszférának köszönhetően ritka oázis a világegyetem kietlen mélységeiben; az asztronauták által többször megcsodált és megénekelt, bolygónknak a világűr fekete kárpitján ragyogó és eltéveszthetetlen kék színét az éltető elemnek, a víznek köszönheti.
A számunkra magától értetődően rendelkezésre álló jó minőségű ivóvízkészlethez való hozzáférés a civilizációs problémák, a túlnépesedés és különösen az indusztriális társadalmak által generált globális klímaváltozás miatt azonban egyre nagyobb gondot jelent.
E problémát felismerve az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1994-ben március 22-ét a víz világnapjának minősítette. Március 22. kiváló alkalom arra, hogy végiggondoljuk, mit is jelent számunkra az élet alapköve és jövőnk záloga, a víz. A világnap idei mottója: Tiszta vizet, az egészséges világért!
Ismereteink szerint a földön mintegy 3 milliárd éve létezik a cseppfolyós halmazállapotú víz; ekkora hűlt le annyira bolygónk, hogy az atmoszférából hosszan tartó heves esőzésekkel kicsapódó víz a megszilárdult földfelszín egyenetlenségeit kitöltve, létrehozza az első ősóceánokat. A legelső kiterjedt felszíni víztömegek kezdetben még kizárólag édesvízből álltak. Mivel az atmoszféra telített volt szén-dioxiddal, az esőzésekkel a vizekbe oldott nagytömegű szén-dioxid miatt az ősi víztömegek enyhén savas kémhatásúvá váltak.
A kőzetekből kioldott ásványi anyagoktól lett sóssá a kiterjedt medencéket elborító víztömeg, és ezzel vette kezdetét a világtenger története. ( A földtani kutatások szerint a világtengerben feloldott só mennyisége, csakúgy mint a víztömegé, már a prekambrium óta többé-kevésbé állandónak tekinthető.) Az ősóceán volt az élet bölcsője, minden mai földi létforma szülőhazája. A Föld különböző halmazállapotú vizeinek összessége alkotja a hidroszférát, amely a felszíni vizekből, a világtengerből, illetve édesvizű tavakból és folyóvizekből, a szilárd földkéregbe zárt vízből, valamint az atmoszférában lévő vízgőzből áll. A földfelszín 70,8 %-át borítja cseppfolyós víz, amelynek legnagyobb tömegét, kereken 69 %-át a világtenger alkotja.
A hidroszféra felszíni, cseppfolyós állományának legnagyobb részét is a világtenger adja, az óceáni medencékben, a mellék és peremtengerekben összesen 1 milliárd 348 000 köbkilométer vízmennyiség koncentrálódik. A szilárd földkéregben, a litoszférában 235 millió 900 000, a tavakban és folyóvizekben 2 millió 262 ezer, a talajban 80 millió 60 000 köbkilométer pórus és karsztvíz koncentrálódik, az élőlények testtömegében pedig 1 millió 13 000 köbkilométer térfogatú vízmennyiség található. Az atmoszférában vízgőz formájában jelenlévő víz mennyisége mintegy 12 millió 3000 köbkilométert tesz ki.
A földi vizek legnagyobb részét a tengeri sósvíz alkotja, az édesvizek aránya mindössze 2,5 %, amihez hozzá kell tenni, hogy utóbbi 68,7 %-a a sarki jégsapkákba koncentrálódik fagyott víztömegként. Joggal felvetődő kérdés, ha a Föld ennyire gazdag vizekben, hogyan lehetséges, hogy a XXI. század a vízválság időszakaként virradt az emberiségre. Egyre gyakrabban hallani a súlyos aszályok nyomán fellépő ivóvízválságról, illetve az ivóvízkészletek minőségének gyors romlásáról, ami súlyos válság rémképét vetíti elő, akár e század derekára.
Az ENSZ felmérése szerint napjainkban már minden hatodik ember nem jut fogyasztható minőségű ivóvízhez. Kialakulóban van a globális ivóvízhiány, amikor a fogyasztható víz iránti igény meghaladja a rendelkezésre álló készleteket. Riasztó adat, hogy amíg az ezredforduló idején 500 millió embert érintett ez a probléma, egy évtizeden belül, 2025-re 3 milliárdra növekedhet a világ vízhiányban szenvedő lakossága, elsősorban Afrikában és Dél-Ázsiában.
A legnagyobb vízfogyasztó a mezőgazdaság, egy 2006-os tanulmány szerint az agrárium 80%-al részesedik a globális vízfelhasználásból. Az 1950-es évek óta megháromszorozódott az öntözésre elhasznált víz mennyisége. A globális felmelegedés markáns hatásai miatt a vízfogyasztás drasztikusan növekvő tendenciát mutat. Az egyre intenzívebb mezőgazdasági vízfelhasználással kapcsolatos probléma, hogy rohamosan fogyatkozik a talajvíz, az ivóvíz utánpótlás legfőbb bázisa. Afrikában, Kínában, Mexikóban, valamint Ausztráliában mindez már napjainkban is rendkívül komoly gondot okoz.
Pesszimistább prognózisok szerint a 2020-as évektől 17 közel-keleti országban, továbbá India nyugati valamint déli részén, Pakisztánban, Észak-Kínában és a Dél-afrikai Köztársaságban is abszolút vízhiány fog kialakulni.
A vízháztartás megváltozásában a globális felmelegedés játssza a legnagyobb szerepet. A klimatológusok egy csoportja éppen 2015-öt tekintik a kritikus fordulat évének; számításik szerint az idei évtől visszafordíthatatlan folyamattá válik az atmoszféra gyors felmelegedése, mivel a szén-dioxid emissziót a nagy kibocsátók nem csökkentették le a szükséges mértékben.
A fellépő vízhiány várható társadalmi hatásai, így különösen a kezelhetetlenné váló migráció, regionális konfliktusgócok kialakulása, a vízkészletek megszerzéséért kirobbanó helyi háborúk következményei alól a fejlett országok sem lesznek képesek kivonni magukat. Annak ellenére, hogy a vészcsengő már elkezdett berregni, a vízfogyasztásban mutatkozó aránytalanságok jól mutatják, hogy a fejlett országokban még mindig korlátlan forrásként tekintenek az ivóvízre.
Amíg például az Egyesült Államokban 573, Olaszországban 375, és Svájcban 250 liter - az Európai Unióban átlag 150 liter - az egy főre eső napi vízfogyasztás, addig Kínában ez az érték 87, Mozambikban pedig mindössze 10 litert tesz ki. ( Mi magyarok, annak ellenére, hogy a Kárpát-medence ivóvízben gazdag területnek számít, európai viszonylatban felelősen bánunk a vízzel.
A napi fejadag 110 liter, ami 20 literrel alacsonyabb a közismerten takarékos németek fogyasztásánál.) A klímaváltozás miatt egy évszázadon belül az éghajlati övek határai is változni fognak; a mediterrán térségben felgyorsuló elsivatagosodás, Közép-Európában pedig sokkal hosszabb és forróbb nyarak, valamint egyre rövidebb és csapadékszegényebb telek fogják váltani egymást.
Mindezek az elkerülhetetlen változások megfelelő és körültekintő felkészülés nélkül rohamosan elapaszthatják a meglévő vízkészleteket. A probléma megoldásához elengedhetetlen a vízfogyasztás racionális, takarékos felhasználásának megszervezése, valamint a jó minőségű víz pótlását szolgáló, így különösen az ipari és háztartási szennyvizek újrahasznosítását biztosító technológiák rendszerbe állítása. Utóbbi sokkal fontosabb, mint a még meglévő szénhidrogén készletek kiaknázási lehetőségeinek kutatása, amelybe bőkezűen és számolatlanul fektetnek be dollármilliárdokat a hagyományos energiaiparban érdekelt transznacionális cégek.
A kőolajszármazékokat ugyanis nem lehet meginni… Láng István akadémikus a Vahava-projekt vezetőjének találó megállapítása szerint, „Az ivóvíz az egész világon kritikus tényezővé vált.”
Magyarországon, annak ellenére, hogy évtizedek átlagában egyre csökken a lehullott csapadék mennyisége, egyelőre még nem kell vízválságtól tartanunk. Éves szinten a talajvíz utánpótlás kétmilliárd köbméter, ami még mindig jelentősen meghaladja a felhasznált mennyiséget. A vízhiány hatásai – hasonlóan a klímaváltozáshoz – azonban nem állnak meg az országhatároknál. Közös felelősség az egészséges és jó minőségű vízkészletek megóvása, és a felelős vízgazdálkodás.
Az egyik legnagyobb problémát a tisztítás nélkül visszaengedett szennyvizek okozzák. A vízbe került ásványi anyagok, nehézfémsók súlyos ökológiai kockázatot jelentenek, a műtrágya származékok, különösen a foszfátok pedig eutrofizációt, a vizek elalgásodását, megmérgeződését okozhatják. Magyarországon jelenleg 30% a tisztítás nélkül folyókba visszaengedett, vagy kiöntött szennyvíz aránya, de ez nem is számít olyan rossz értéknek más európai országok adataihoz képest.
A harmadik világ egyes régióiban viszont kritikus a helyzet. A kétségtelenül sürgető központi intézkedések mellett, mindenki egyénileg is sokat tehetne közös kincsünk, a vizek védelméért. A takarékos vízfelhasználás, a természetes vizek tisztaságával, védelmével kapcsolatos felelősségérzet nem pénz, hanem felismerés és szándék kérdése. Erre emlékeztessen bennünket március 22, a víz világnapja.