Segítség nélkül az állatok, persze az adott szakasz forgalmától függően, jóval ritkábban juthatnának át egyes útszakaszokon. Hont és Parassapuszta között a tavaszi fő vonulási időszakban régebben az is megesett,
hogy a tömegével elgázolt békák és gőték tetemeitől csúszóssá vált az út,
a közlekedés biztonságát is veszélyeztetve.
Bizonyára volt ilyen máshol is. Az is kiderült, hogy a kihelyezett, békákra figyelmeztető táblák sem sokat érnek: a forgalmas szakaszokon a vezetők nem mindig tudják kikerülni az aszfalton mászó, vagy ugráló állatokat.
Ráadásul vannak olyanok, akik nem is akarják.
A több évtizedes múltra visszatekintő hazai békamentés eredményeinek összegzésére, a kiépített terelőrendszerek tapasztalatainak megvitatására május 4-én a Budapesti Állatkertben konferenciát rendeznek.
Ennek egyik előadója Sámuel Zsuzsanna,
aki 2007 óta a honti békamentés lelke és motorja,
a télen kiépített terelőrendszer önkéntes műszaki ellenőre, és aki a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) számára is végez megfigyeléseket a területen. Egyrészt a terelőrendszer és s felhasznált anyagok állapotát, másrészt az itt előforduló fajokat monitorozza.
„Már tíz éve a tavaszi békavonulás idejére időzítem a szabadságomat. Más nyaralni megy, én békázni” – mondja Sámuel Zsuzsanna, hozzátéve, hogy utóbbi években a kétéltűmentés mellé már csak alkalmi munkát vállal, illetve 2016 tavaszán közmunkásnak állt. Korábban a Heim Pál Gyermekkórház neurológiai osztályán volt nővér, de amióta Hontra költözött, hogy közelebb legyen a kedvenceihez, az ingázás, ami innen nagyjából napi négy óra, vállalhatatlan terhet jelent számára.
Elmondása szerint nagypapájának köszönheti, hogy egész életére a természet rabja lett, mert már kislány korától fogva vele járta a Dunaharaszti környéki erdőket. Meghatározó személyiségként tekint a tavaly tavasszal elhunyt dr. Puky Miklós herpetológusra is:
az ő szakmai irányítása és személyes részvétele mellett kezdődött a honti békamentés is,
még az ezredforduló előtt. Az ő barátságának köszönheti, hogy végül Honton telepedett le, illetve közreműködésével lett az MTA megfigyelője is.
„A mentés kezdetekor még évente 10–12 ezer békát vittünk át a 2-es számú főúton az erdő felőli oldalról a vizes élőhelyekre, az elmúlt években már csak nyolcezer körül volt ez a létszám. A forgalomnak nagyon sok példány áldozatul esett, de az időjárás is sokszor alakult kedvezőtlenül az itt előforduló fajok számára.
A 2015. december 22-én átadott terelőrendszernek köszönhetően idén már jóval kevesebb volt a Börzsöny erdei és az Ipoly árterei között megfigyelt példány, a békák és gőték már használhatták a számukra kialakított átjárókat” – mondja.
Sámuel Zsuzsanna hozzáteszi, hogy ettől függetlenül februártól nyár közepéig szinte minden este a terepen van. Megfigyelései szerint
a különleges, polimerbetonból kiépített átjáró- és terelőrendszert még nem szokták meg a kétéltűek,
vannak olyan szakaszok – például egy erdészeti út csatlakozása – ahol az állatok ki is kerülhetik azt. Néhány kivitelezési hiba miatt is előfordulhat ilyen.
Ez évi megfigyelése szerint a csaknem két kilométer hosszú terelőrendszernek és az út alatt átvezető tíz alagútnak köszönhetően
mindössze két példány pusztult el az autók kerekei alatt.
Sámuel Zsuzsanna ugyan nem mondja, de ez nagyon szép eredmény, különösen annak ismeretében, hogy a mentések kezdete előtt az aszfaltot ezen a szakaszon valósággal kitapétázta a kivasalt kétéltűek sokasága.
Idén szokatlanul korán kezdődött a békák vonulása, emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy már február 10-én előkerüljön az első, a vonulás jeleit mutató erdei béka; ez a faj szokott elsőként ébredni a telelés után.
Február végére nagy békaforgalom alakult ki a börzsönyi erdőszél és az Ipoly ártere között,
aminek csúcsa lényegesen, vagy három héttel korábban volt, mint az átlagos években. Csakhogy az átlagos évek egyre ritkábbak, a műszeres mérések szerint is emelkedik a Föld hőmérséklete.
Előbbib faj mellett zöld levelibéka (Hyla arborea), vöröshasú unka (Bombina bombina), barna ásóbéka (Pelobates fuscus) barna varangy él tömegesen a területen. Szintén gyakori a farkos kétéltűeket képviselő pettyes gőte (Triturus vulgaris).
A zöld varangy (Bufo viridis) jóval ritkább. A három zöld békafaj – a kecske (Rana esculenta), a tavi (Rana ridibunda) és a kis tavibéka (Rana lessonae) – egyedei is előfordulnak, de lényegesen kisebb az egyedszámuk, éves szinten az összes mentett faj egy-két százalékát teszi ki fenti három faj aránya. A ritkább fajok közül megtalálható a börzsönyi részen a gyepi béka (Rana temporaria) is, de ez inkább hegyvidéki elterjedésű faj a mi éghajlatunkon.
Az itteni állomány nincs veszélyben, mert nem jár le szaporodni az Ipoly kiöntéseire,
beéri helyette a hegyi pocsolyákkal, forráslápokkal, hasonlóan a nem is olyan ritka foltos szalamandrához (Salamandra salamandra). A hegységnek ez a része, és az Ipoly árterei a sárgahasú unka (Bombina variegata), a mocsári béka (Rana arvalis) és az alpesi gőte (Triturus alpestris) kivételével valamennyi hazai kétéltűnek élőhelyet nyújtanak.
A hüllőfajok többsége ugyancsak előfordul ezen a tájon: a vízisiklók (Natrix natrix) tömegesen kelnek át az út egyik oldaláról a másikra, de előfordul az erdei sikló (Zamenis longissimus), a lábatlan gyík (Anguis fragilis), és mellettük még több gyíkfaj is.
Sámuel Zsuzsannával beszélgetve kiderül, hogy békát menteni nem veszélytelen szenvedély, akár még az életét is kockáztatja, aki erre adja a fejét, legalábbis Hont környékén.
Persze nem maguk a kétéltűek okoznak gondot, hanem a körülmények:
a 2-es számú főút forgalma, főleg ami a kamionokat illeti, a parassapusztai határátkelőre koncentrálódik.
Aki itt az aszfaltra merészkedik, annak nagyon észnél kell lennie, a láthatósági mellény sem újabb keletű népviselet, hanem szó szerint életmentő ruhadarab!
Elképzelhető ezek után a békák és gőték, vagy a hüllők esélye,
főleg, ami a terelőrendszer megépítése előtti időszakra vonatkozik.
Nem is beszélve arról az így leírva viccesnek tűnő, bár kellemesnek semmiképpen sem tekinthető eshetőségről, amikor a hosszú útjaik során kiéhezett kamionosok magányos nőt látnak meg az út szélén. Mindenesetre ma Sámuel Zsuzsanna és zömmel budapesti önkéntesei nélkül biztosan nagy lenne a baj!
„Jönnek ide olyanok, akik tulajdonképpen félnek a békáktól, korábban soha nem vették őket a kezükbe. Volt egy ilyen önkéntesem, aki azt mondta, hogy ő bizony sikítani fog, ha elkap egy példányt. Tavaszi éjszakákon így már száz méterekről is mindig tudtam, hogy újabb példány menekült meg” – mondja nevetve az önkéntes természetvédő.
Hozzáteszi: a zöld levelibéka, amiből elég sok él a környéken, különösen fontos faj, mert közismertségének, szépségének köszönhetően
egyfajta hidat jelent a „csúszómászóktól” irtózó emberek és a kétéltűek között.
A kezdő békamentők másik nagy kedvence a pettyes gőte. Kisgyerekes családok is érkeznek segíteni, ami mindenképp’ öröm, hiszem a fiatalabb nemzedék környezet- és természetbarát szemléletének kialakítása – még akkor is, ha ezek túl nagy szavaknak tűnnek – meghatározóa Föld léte szempontjából is.
Ugyanakkor – ahogyan Sámuel Zsuzsanna fogalmaz – a környékről csak egy-két lelkes természetbarát csatlakozik hozzá, mások még le is nézik az általa folytatott tevékenységet, sőt, az is megesett már, hogy megrongálták a terelőhálót.
Maga a békamentés úgy zajlik, hogy estefelé – a már említett láthatósági mellényben, időjárástól függően praktikus gumicsizmában, lámpával is felszerelkezve –
az önkéntes a terelőfalak és -hálók mentén sétál, közben összeszedi az elé kerülő kétéltűeket.
Szükségeltetik még néhány műanyagvödör is, amikbe lehetőség szerint fajonként kerülnek a kétéltűek.
A vöröshasú unkák közé azonban soha nem szabad más fajt tenni, mert mirigyváladékuk olyan mérgező, hogy félórán belül elpusztít más kétéltűt; tapasztalatlan békamentő sajnos járt már így.
Bonyolítja a helyzetet, hogy a békák legszívesebben esőben vonulnak,
ilyenkor védőfelszerelés sem árt a rendszeresen hajnalig tartó munka során. Idén a terelőfalnak köszönhetően már nem csak egyszerűbb, hanem biztonságosabb is volt a dolog, mert a terelőfal mellett összeszedett kétéltűeket az ártér helyett csak az első, útba eső békaalagútig vitték az önkéntesek.
A múlt év decemberére 180 millió forintos költséggel megépített, csaknem két kilométer hosszú terelőrendszer máris szolgált értékes adattal: korábban nem tudta senki, hogy mennyi pettyes gőte él a környéken, idén viszont százával sikerült összeszedni e faj egyedeit az árok aljából.
Ettől függetlenül tennivaló bőven van, fentiek fényében pedig elgondolkodtató, hogy mi lenne a farkas és a farkatlan kétéltűekkel, hüllőkkel, más, a természet egyensúlyában kulcsszerepet betöltő, de a nagy növényevőkhöz, vagy a ragadozókhoz képest egyáltalán nem látványos és népszerű fajokkal Sámuel Zsuzsanna, illetve a más néven élő és ténykedő, de hasonlóképpen elhivatott Sámuel Zsuzsannák nélkül? Egészen biztos, hogy szegényebb lenne a világ. Nem csak a szenvedélyüknek mindent alárendelő természetvédőkkel, hanem egy sor fajjal is.
(Faragó Zoltán összeállítása)