Képeslap Bahiából

Jorge Amado könyvéből kiderül, hogy milyen lehetett Brazília a véget nem érő szappanoperák és Coelho ezoterikus tanmeséi előtt. Az író a '30-as évek színes forgatagába repít minket, ahol fura fickókkal ismerkedünk meg. A varázsló gyanús üzelmeket folytat, a szegény srác sztárságra tör, a többiek pedig csak isznak. A munkásosztály hős fiain tényleg csak a szocializmus segíthet? És legfőképpen: ki lehet az a Zsubiabá?

Jorge Amado 20. századot átívelő munkássága alatt több-kevesebb sikerrel minden témában kipróbálta magát, a szocpol regénytől egészen a pikáns irodalomig. Erős baloldali kötődése miatt eleinte részt vett néhány, az aktuális kormány által nem túl legálisnak minősített muriban, így sűrűn került börtönbe, párszor emigrált, plusz néhány könyvét is elégették. Semmi extra, csak amit egy trópusi inges dél-amerikai forradalmártól minimálisan elvárhatunk. Neve nem lehet túl ismerős a hazai olvasók számára, pedig ő vezette a brazil eladási listákat, amíg Coelho egy diszkrét mozdulattal le nem söpörte.

Jorge Amado: Zsubiabá, Európa Könyvkiadó, 2010, 399 oldal, 3400 Ft (ford.: Benyhe János)

Amado jókor volt jó helyen: amikor a '20-as évek generációjának beletört a bicskája a hőn áhított egységes brazil imázs kidolgozásába. Ez ugyanis az ország nagyságát és sokszínűségét tekintve abszolút lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, elég csak magunk elé képzelni az őslakos indiánok, a gyarmatosító fehérek és a rabszolgaként idehurcolt négerek multikulti egyvelegét. Amado-ék az egyszerűbb oldalán fogták meg a dolgot, és szűkebb környezetükön, saját szülőföldjükön keresztül közvetítettek egyfajta autentikus brazil életérzést. A Zsubiabá lapjait például az északkeleti Bahia lókötői népesítik be: koldusok, tengerészek, utcalányok, artisták, pékek járnak-kelnek a sorok között. A siettében odaskiccelt alakokat nézve olyan érzésünk lehet, mintha egy posztimpresszionista festmény tarka színfoltjait látnánk.

Most már azt is elárulhatom, a regénycím egy vén varázslót takar. Zsubiabá lerobbant házikójában fogadja vendégeit, akik maguknak gyógyulást, ellenségeiknek pedig jóféle rontásokat vehetnek potom pénzekért. Ezenkívül makumbákat, vagyis afrikai szertartásokat celebrál, ahol a jónépet rendszeresen megszállják bizonyos szellemek, végül pedig mindenki nádpálinkával üti ki magát. Ha már eme nemes italnál tartunk, azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy minimum annyi fogy belőle, mint amennyi calvados A diadalív árnyéká-ban.

A könyv főszereplője azonban nem a kuruzsló, hanem egy átlagos néger srác, António Balduíno. A feltörekvő kamasz életcélja, hogy sztár legyen - vagyis az ő életét is megénekeljék egy népi balladában. Ehhez szükségképpen valami megénekelnivalót is kéne tenni, így lesz a fiúból bravúrosan nyereséges koldus, majd rendíthetetlen bokszoló, ihletett szambaköltő, rendszeres vendég a Vízbefúltak Lámpása nevű kétes hírű lokálban, s nem utolsó sorban aktuális nőidol.

A Zsubiabá sztorija színes, hirtelen változó epizódjai ellenére lassan indul be, és a könyv közepe-végére éri el maximális lendületét. Az utolsó ötven oldalba sajnos alattomosan bekúszott a korban oly divatos kommunista propaganda, súlyosbítva egy random munkássztrájkkal. António ugyanis dokkmunkássá avanzsál, majd szakszervezeti aktivistává lényegül. A szocializmusban értelmet nyerő élet enyhén giccses befejezés, maradjunk ennyiben. Ettől függetlenül bátran olvassunk Jorge Amado-t, csak mindig legyen kéznél egy kis nádpálinka...

Iván Tünde