Csak a fekete autó és az erőszak örök

Nagy a felhajtás most az északi írók körül. Mintha benyomtak volna egy gombot - a krimik sikere után most már minimum fél szemmel az északiakat figyeli a világ. És ha ebbe berobban egy lány, aki feministának, biszexnek és gótnak mondja magát, lila a haja és a kommunizmus legsötétebb ügyeiről ír regényt, akkor persze hogy arra lecsapnak a kiadók - nálunk a Scolar. A fiatal, finn Sofie Oksanen vérprofi forgatókönyvíróként nyúlt hozzá a múlthoz. Nem tököl mesélős családregénnyel, nem pepecsel történelmi korfestéssel. Helyette ír egy izgalmas lélektani thrillert. A rendszerek változnak, csak a fekete autó, a krómbőr csizma és az erőszak örök.

Az északiak legfrissebb irodalmi exportcikke a harmincas éveinek elején járó finn Sofie Oksanen, akinek már két regénye is (Sztálin tehenei, Baby Jane) megjelent, de a harmadik, a Tisztogatás (Puhdistus) című ütött akkorát, hogy az hozzánk is elhallatszik. Oksanen begyűjtött vele két finn és egy rangos északi irodalmi díjat, huszonhat nyelvre fordítják, ünneplik a külföldi kritikusok, 2012-re film is lesz belőle. A történet fél évszázadot fog át, Észtország náci, majd szovjet megszállásától ("felszabadítás") kezdve a sztálini deportálásokon át a vadkapitalizmusba beleszédült orosz lánykereskedők rémuralmáig.

A siker oka részben az, hogy a könyv érzékeny pontot talált el a nyugati világban. "A nácikról már sokat beszéltünk, de a szovjet gazemberekről valahogy elfeledkeztünk, ejnye, de most olvassuk el ezt a könyvet" - nagyjából ez a furcsa, kíváncsisággal elegy mulasztás-érzés érződik ki egy csomó kritikából (például ebből is). A fekete autó nekik egzotikum, új horror arról olvasni, hogy a komcsik nőket rugdostak. A magyar olvasó horizontja - sajnálatos történelmi érintettsége okán - kicsit más, ezért előfordulhat, többet vár egy történelmi visszatekintést ígérő könyvtől, mint amit a Tisztogatás adni tud. Mert a Tisztogatás ugyan remek könyv, de nem a történelmi háttér miatt. Az emberi dráma az, ami foglyul ejt.

Egy idős észt parasztasszony 1992 egyik reggelén egy ismeretlen csapzott fiatal lányt talál a kertjében - ezzel a jelenettel kezdődik a regény. Az asszony szigorú, szikár és mániákusan paranoiás. A lány gyűrött, valami titka van és gyanús észt szókincse. A két nő nem beszél sokat, filmszerű flashbackekből derül ki lassanként, kik ők, miért vannak ott, mit tettek.

Sofi Oksanen: Tisztogatás, Scolar Kiadó, 2010, 368 oldal, 3450 Ft (ford. Pap Éva)

Oksanen mesterien adagolja az információkat - és velük együtt a feszültséget. Kiszámíthatatlan, mit oszt meg velünk legközelebb. Nem hiába tanult dramaturgiát a helsinki színiakadémián: az egész regény olyan, mint egy puzzle, különböző nézőpontok és különböző évtizedek kirakós darabkáit kapjuk meg lassan, fejezetenként. A két nő párhuzamosan futó emlékfoszlányaiba egy fogságban tartott férfi régi feljegyzései ékelődnek, róla is lassanként derül ki, hogyan kapcsolódik a történethez. Majd egy negyedik szólam zárja a regényt, mint egy hidegzuhany: az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság tárgyilagos stílusban írt titkos jelentései. Összeáll a kép.

A két nő sorsa egymás tükörképe, kettejük közül mégis az idősebbiké a drámaibb és az izgalmasabb történet. Aliide Truu összetett figura, szegény naiv Zarával ellentétben messze nem csak passzív áldozat. Fiatal lány korában beleszeretett nővére vőlegényébe, amit sohase mondott el senkinek. A féltékenység egész életére megnyomorította, morális érzékét kiiktatta - talán jobban, mint a kegyetlen kommunista pribékek, akik zsákba gyömöszölték és megkínozták. Aliide története remekül van kitalálva: minden mozzanat lélektanilag hihető, és mégsem kiszámítható - éppen ezért tudnak meglepetést okozni a könyv újabb és újabb fejezetei, egészen a legutolsó oldalakig.

A regény két nagy erőssége a virtuóz történetmesélés és Aliide Truu zaklatott drámája. A történelmi háttér elnagyolt vázlat a mozgó, rángó, eleven arcok mögött. Oksanen annyira az emberekre koncentrál, hogy nem jut hely és idő érzékletesen felrajzolni a díszletet. Nem érzem a szagát - sem a régi lódenkabátnak, sem a szűk búvóhelynek, sem a világháború előtt vidám tavasznak, sem az undornak, ami a Csernobilból hazaérkezett emberek felé árad.

Végülis ez lehet, hogy nem baj. Valószínűleg feszes tempóját veszítette volna el a regény, hogyha írója belemerül az észt nacionalisták bemutatásába (merthogy Hans Pekk világnézetéről nem sok derül ki azon kívül, hogy nem szereti a kommunistákat), az "erdei testvérek" történetébe (interjúból tudjuk meg, hogy a kifejezés mögött a balti partizánmozgalom áll), az észt falu mindennapjainak, a beszolgáltatás menetének vagy a társbérlet nehézségeinek taglalásába. Ez a könyv nem az a mesélős fajta. Többet hallgat el, mint amennyit elmond. Teszi ezt egyébként igen sokszor elegánsan és költőien. Nem biztos, hogy bánom, hogy nem tudom, egészen pontosan hogyan kínoztak a szovjet időkben kislányokat. És néha egy légy mozgásának leírásával többet el lehet mondani, mint hosszú fejezetekkel. Ahogy Sofie Oksanen mondta egy interjúban: "a nemi erőszaknak nincs nyelve".

A regény címe - Tisztogatás- a könyv sok más szimbólumához hasonlóan (pl. a légyre érdemes figyelni!) - többrétegű. Ahogy a szó magyarul is erőszakos népirtást jelent, úgy az észteknél is van ilyen jelentése, a szibériai deportálást hívták így. De a szóban benne van az a görcsös igyekezet, ahogy a könyvbeli nők fürdéssel próbálnak megszabadulni a velük esett rémségek emlékétől, mint ahogy a könyvnek azt a gesztusát is ide lehet érteni, hogy a bűnök felidézésével akarja megtisztítani a múltat. Ezzel kapcsolatban az a legérdekesebb, hogy erre most nem egy észt, hanem egy finn vállalkozott, finn nyelven. Sofie Oksanen édesanyja észt, ő maga pedig gyermekkorában egy észt kolhozban töltötte nyarait, a nagymamájánál. De mégis csak finn, szabad országban született, ott nőtt fel. Talán éppen ezért nyúlt hozzá a témához épp így. Aki pedig ennél több észt történelmet akar, még mindig olvashat Jaan Kaplinskit, Andrus Kivirähkot.

Dömötör Ági