WikiLeaks: leleplezik a görkorizó bugyit

Leleplezést ígér a Wikileaks alapítójának egykori munkatársa, de a top secret felirattal bőven megszórt könyvében csak üres fecsegésre, a titokzatos szervezet hátterét megvilágító magyarázatok helyett pedig a világban visszhangzó kérdések ismételgetésére, no meg egy kis önreklámra telik  tőle. A világpremierrel egy időben magyarul is megjelenő Wikileaks-könyv buta és nagyon rossz.  

Daniel Domscheit-Berg: Wikileaks - A leleplezés, Nyitott Könyvműhely, 2011, 326 oldal, 2980 Ft

Egy görkorcsolyás magyar lány volt "az álomnő szimbóluma" Julian Assange-nak, a WikiLeaks szexuális bűncselekményekkel is vádolt alapítójának - legalábbis ezt állítja egykori harcostársa, Daniel Domscheit-Berg. A két férfi 2008 júniusában járt Budapesten, a Global Voices Summit konferencián képviselték az akkor még legfeljebb szakmai körökben ismert WikiLeakst. Egyik este a Corvin-tetőn ("egy régi áruház tetején") buliztak, Domscheit szerint elég sok abszintot ittak, majd hazafelé "közös jelenésben" volt részük: elszáguldott mellettük egy nő görkorcsolyával, francia bugyiban, szűk felsőben. "Izgató volt, szexi és nagyon érdekesen nézett ki." Domscheit-Berg szerint mindketten egész este a nőről fantáziáltak és beszéltek, és később is gyakran visszatértek a témára.

Kocsmában nem rossz sztori, és a magyar olvasók biztosan mosolyogva olvassák, de a WikiLeaks története és működése szempontjából teljesen érdektelen, sőt még csak Assange nő- és óvszerügyeit, az ellene felhozott furcsa vádakat és letartóztatását sem segít jobban megérteni. Ez még nem lenne tragédia, a baj az, hogy miközben Daniel Domscheit-Berg hatalmas leleplezéseket ígér, nagyjából a görkorcsolyás lány jelentőségéhez fogható minden, amit WikiLeaks - A leleplezés című könyvében elmesél.

Pedig Daniel Domscheit-Berg - a wikileakses pályafutása során Daniel Schmitt - azt állítja magáról, hogy Assange után ő volt a WikiLeaks második embere, így joggal várhatná tőle az olvasó a bizalmas, megvilágító erejű információkat. Assange 2006-ban alapította a WikiLeakst, Daniel 2007 novemberében, a guantánamói fogolytáborral kapcsolatos iratok publikálása után regisztrált az oldalon, és a csetszobában felajánlotta segítségét. December végén egy berlini hackerkonferencián találkozott először személyesen is Assange-dzsel, és attól kezdve napi kapcsolatban voltak 2010 augusztusáig. Amennyire kiderül a könyvből, egyszer ugyan Assange két hónapig Danielnél lakott Németországban, és pár külföldi konferenciára is elutaztak együtt, de személyesen nem sokat találkoztak, csak cseten tartották a kapcsolatot. Domscheit-Berg utoljára 2010 januárjában, bőven a WikiLeaks legnagyobb kiszivárogtatásai előtt látta utoljára Assange-et, és 2010 augusztusában, a diplomáciai iratok közzététele előtt végleg szakítottak.

A könyv Daniel és Assange kapcsolatának történetére épül, az elbeszélést találkozásaik, beszélgetéseik, közös történeteik irányítják. Hogy mi derül ki? Az, hogy Daniel zavaros fejű anarchista, akinek tibeti zászló van a redőnyén, balos fair trade-boltban vásárol, úgy gondolja, hogy a tulajdon lopás, az információ pedig mindenkié, szívesen és büszkén hord Pirate Bay pólót, aztán valahogyan mégis kiakad, amikor az újságok úgy vesznek át információt a WikiLeakstől, hogy meg sem említik az oldalt. Assange-ről elmeséli, hogy eltört nála egy csészét, hogy véletlenül kirúgott egy kábelt előadás közben a projektorból, és hogyan eszi a húskenyeret - ez utóbbit is csak azért, mert épp Daniel kanapéján ette, amiről feltétlen fontos volt másfél bekezdésben leírni, milyen színű, és honnan örökölte. Megtudjuk, milyen típusú autóval mentek egy konferenciára, milyen színű volt a függöny a motelszobájukban, hány zokniban ült Assange egy vonaton, vagy hogy milyen színűre festette Dainel barátnője a körmét egy szabadtéri hackertalálkozón, miután megfőzött a csapatnak (meglepetés: szivárványszínűre).

Arról, hogy mi motiválta Assange-et, miért alapította meg a WikiLeakst, hogy ők ketten mit akartak vagy gondoltak az oldalról - leleplező könyvtől szokatlanul tág teret hagyva az olvasók fantáziájának - csak annyit árul el, hogy "mindketten ugyanazt akartuk". Paulo Coelho modorában és bölcsességével ír arról elejtett mondatokban, hogy mit gondol az információszabadságról (küzdelem egy igazságosabb világért), vagy hogy hogyan gondolkodik a kiszivárogtatásokról ("Amit az Amnesty International díjazásra érdemesnek tart, az csak nem lehet olyan erkölcstelen dolog!"). A leghosszabban akkor tárja fel "a világ legveszélyesebb oldalát" működtetők szándékait, amikor két felszínes mondatot is szentel neki egyvégtében: "Elméletileg mindenki egyetértett abban, hogy a világ minden táján cenzúratörvények bevezetésén dolgozik a politika, és a világon mindenhol megpróbálnak az emberek tenni ellene valamit. Illetve abban is, hogy érdemes lenne nemzetközi szinten összefogni és központilag irányítani az ellenállást."

Forrás: [origo]

Több száz oldal után sem világos, hogy ki az a mindenki, aki a WikiLeaksen dolgozott, mert ami nem Assange és Daniel között történt, arról szinte semmi nem derül ki a könyvből. Daniel Domscheit-Berg csak arra koncentrál, hogy neki mi volt a szerepe, úgy festi le, hogy ő volt a második ember a szervezetben, aztán egyszer csak felbukkan valaki, akit meglehetősen szemérmesen csak "a bébiszitternek" nevez, és annyit árul el róla, hogy Assange mellett dolgozott. Gyanús, hogy azért nem derül ki, ki volt ő, és mi volt a feladata, mert Daniel sem tudja pontosan. Fogalma sincs, Assange kikkel találkozott rajta kívül, így aztán egész megértően fogadja az olvasó, hogy ígérete ellenére nem tudja elmondani, hogyan működött a WikiLeaks. Assange-ről a közvetlen munkatársánál többet tudtak elmondani a róla portrét közlő amerikai és angol újságírók, és Daniel is csak a Vanity Fairben megjelent cikkre hivatkozik, amikor Assange és a média együttműködéséről, a kiszivárogtatásokról kötött megállapodásokról ír olyan fordulatokkal, mint hogy "valószínűleg így kerültek kapcsolatba egymással". A végén még felteszi a világban hetek óta visszhangzó kérdések tucatjait - a WikiLeaks pénzügyi hátterétől, Assange partnereiről és az oldal működéséről - csak hogy kétségünk se legyen róla, hogy nincs is semmi, amit el tudna mondani.

A felszínes pletykálkodáson kívül a WikiLeaks nyilvánosság előtt játszódó történetének rövid zanzája tölti ki a könyvet, a médiából ismert adatokon kívül jó, ha három újdonság kiderül. Nem túl meglepő, hogy eleinte kevés volt a pénzük, ezért nem is tudták megfelelően fejleszteni az oldalt működtető infrastruktúrát, kevés szerverük volt, az oldal pedig esetlegesen működött. Hogy ezt leplezzék, a nyilvánosság előtt igyekeztek magukat nagyobbnak láttatni a valóságosnál, például konferenciákon azt mondták, hogy önkéntesek egész hadserege áll mögöttük, de ilyenkor csak azokra gondoltak, akik regisztráltak az oldalon, vagy mindketten több fiktív néven és titulussal írtak sajtóközleményeket, válaszokat, hogy komolyabbnak tűnjön a szervezet. A harmadik nagy titok az, hogy Assange csak angolul beszél, Daniel pedig még németül, így nem értették, és ezért nem is publikálták azokat az iratokat, amelyek más nyelveken érkeztek hozzájuk. De tényleg ennyi.

Értelmet - legalábbis Daniel Domscheit-Berg szempontjából - az ad az egész könyvnek, hogy a végén leírhatja: egy új, a WikiLeaks elvein nyugvó, de annál természetesen minden szempontból jobb oldalt indított két nappal az után, hogy elég homályos okok miatt végleg szakított Assange-dzsel. Ha már itt tartunk: Daniel szerint azért került erre sor, mert Assange paranoiás, és attól félt, hogy ő át akarja venni a szervezet felett az irányítást, hogy a valósnál fontosabbnak és alapítónak tünteti fel magát a nyilvánosság előtt. Daniel szerint ez persze alaptalan vád, de mire a szerkesztetlen, semmitmondó, esetleges, összevissza, hol angol, hol magyar nyelven írt történetben idáig jutottam, a tudálékos és ostoba Daniel annyira ellenszenvessé vált, hogy egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy nem Assange-nek volt igaza.

A könyv a világpremierrel egy időben jelent meg magyarul is, a kiadó az [origo]-nak azt mondta, a fordításhoz egy titkos szerverről töltötték le, "hiszen hackerek mindenhol vannak, és senkinek sem érdeke, hogy a könyv bármely részlete kiszivárogjon a világpremier előtt". Gondolhattuk: azért, hogy ne derüljön ki, milyen titkok vannak benne. Olvasás után már úgy látszik, azért, hogy titokban tartsák: nincs benne semmi.

Vorák Anita