Gyilkosok és hétköznapi fiúk nyakkendőben, gitárral

A zenei újságírók kedvelt szokása, hogy összeszednek néhány, egymáshoz maximum csak laza szálakkal kötődő előadót, és máris kész az új trend. A módszer vitatottsága ellenére mégis hatékony, mert így a legegyszerűbb bemutatni aktuális zenei folyamatokat és persze olyan előadókat, amelyek/akik külföldön igazán sikeresek, ám az itthoni média nem foglalkozik velük. Az [origo] a következő hetek során a legkülönfélébb popzenei irányvonalakat (és hozzájuk kapcsolódóan az előadókat) fogja bemutatni, amelyekről 2005-ben beszélni kell.

Az első összeállításnak az nyújt aktualitást, hogy jövő héten jelenik meg a Franz Ferdinand második lemeze (melyet egyébként az [origo]-n is meg lehet majd hallgatni október 3-án), és ezzel jelképesen lezárul az a másfél éve tartó folyamat, amely újra divatossá tette a brit gitárzenét, és amelynek köszönhetően számos ígéretes zenekar vált ismertté, és nemcsak az Egyesült Királyságban. (Akit untat a sok bevezető, az már most lapozhat is a zenekarokhoz.)

"Ez az album fogja berúgni az ajtót az összes jó brit zenekarnak, amelyek tarolni fognak" - jövendölte tavaly februárban a túlzásokra kétségtelenül hajlamos New Musical Express. A hetilap már a kilencvenes évek második felére lecsengő britpop-hullám óta várt arra, hogy a szigetországi gitárzenekarok új generációjáról lelkendezhessen, de a modern idők sokáig nem kedveztek ennek, és a Strokes, White Stripes-féle amerikai retro-rockhullám idején megjelenő Libertines és Coral is kevés volt még egy új hatalomátvételhez. A Franz Ferdinand elsöprő sikerű bemutatkozó lemeze azonban egy csapásra megnyitotta az utat egy sereg várakozó zenekar előtt, és tucatnyi kereskedelmileg is sikeres csapat tört át az elmúlt másfél évben.

A brit siker mellett azonban is említésre méltó, hogy több zenekarnak Amerikában is sikerült megcsinálnia a szerencséjét, és az összes valamirevaló európai rockfesztivál is tárt karokkal fogadta az új együtteseket. Közülük választottuk ki a tíz legjelentősebbet, melyek közül biztos lesz olyan, amelyik a felhajtás csökkenésével együtt eltűnik a süllyesztőben, és lesz olyan is, amely a saját lábán is megáll majd, mindenesetre nagyjából egy időben jelentek meg a színen, még ha nincs is feltétlenül sok hasonlóság köztük.

Mielőtt valaki a neveket látva szóvá tenné: tudjuk, hogy a Bravery és a Killers is amerikai zenekarok, de ide sorolja őket egyrészt az általuk követett trend (a nyolcvanas évek posztpunk és újhullámos együtteseitől való "kölcsönzés"), másrészt az a tény, hogy először Angliában futottak be, főként annak köszönhetően, hogy a Franz Ferdinand megnyitotta előttük a zsilipeket.

Valahol tehát meg kellett húzni a határokat, amI azt is jelenti, hogy kimaradnak a részletes ismertetésből olyan zenekarok, mint a Rakes és az Art Brut Londonból, amelyek visszahozták az öniróniát és a humort is a posztpunk mellé, vagy az Interpol legjobb tanítványa, a birminghami Editors. És még a napokban is jönnek az újak, szinte hetente bukkan fel egy újabb reménység.