Már nem csak tánczene - hallgasd meg a Franz Ferdinand új lemezét!

A ma megszokott tempóhoz képest szokatlan gyorsasággal készítette el második nagylemezét a britek jelenlegi legfontosabb trendformáló zenekara, a Franz Ferdinand. Másfél évvel a hárommillió példányban elkelt bemutatkozó album után itt a folytatás, amely igazolja, hogy a glasgow-i négyes nem csupán egylemezes csoda. Nyerj Franz Ferdinand-pólót!

Manapság minimum két, de gyakran három évnek "illik" eltelnie egy befutott előadó két soron következő lemeze között. Vélhetően a Franz Ferdinand is megengedhette volna magának, hogy megvárja, amíg végleg "kifut" az első lemez lendülete és pihenjen a babérjain, de a fiúk inkább csak rövid szünetet engedélyeztek maguknak.

Mindenesetre ez a régi időket idéző gyorsaság éppen idejében hozta vissza a zenekart a porondra, melyet ijesztően kezdtek ellepni az epigon zenekarok. Mint minden popzenei trend, a Franz Ferdinand által sikeresen modernizált new wave és posztpunk is seregnyi követőt vonzott, így aztán rövid idő alatt annyi új zenekar támadt fel a szinte a semmiből a szigetországban, hogy a helyzet azzal fenyegetett, hogy Franziék is beleszürkülnek a szükségszerűen egy-két év alatt lepörgő neo-britpop, new new wave, nu wave és még ki tudja, milyen címkével ellátott zenekarok dicstelen seregébe.

Mint a Szigeten az [origo]-nak adott interjúban is elmondták, elsősorban az volt a céljuk az új lemezzel, hogy elszakadjanak a nyomukban haladó "nyakkendős" zenekaroktól, és megmutassák, hogy a Franz Ferdinand megáll a saját lábán is. A zenekar már a remek hangulatú koncertjén is ízelítőt adott az új lemezből, de azok alapján még nem lehetett megítélni, sikerült-e a célkitűzést teljesíteni.

Aztán augusztus második felében elkezdték játszani a zenetévék az új kislemez, a Do You Want To klipjét, amely ha nagy változást nem mutatott is az első lemezhez képest, de érzékeltette azt, hogy Alex Kapranos és három társa még nem felejtettek el slágereket írni. A Do You Want To kicsit talán mélyebbre nyúlt a nyolcvanas évek hagyatékába, mint a korábbi Franz Ferdinand-sikerdalok, és sikerült fokoznia az érdeklődést az új lemez iránt.

A zenekarnak persze nemcsak az forgott a kockán, hogy sikerül-e megtartania a trónját mint a legsikeresebb új együttes Nagy-Britanniában, de a világszerte tapasztalható népszerűségét sem szerette volna elveszíteni: a Franz Ferdinand ugyanis Amerikától Japánon át Európáig mindenütt az új sztárok közé került, és egy esetleges elsietett, csalódást keltő második lemez könnyedén tönkretehette volna az ígéretes nemzetközi karriert is.

Volt tehát kockázat ebben a gyors folytatásban, de a lemezt hallva nincs mitől félnie az együttesnek. Azoknak sincs mitől tartaniuk, akik szerették az első lemezt, mert azért Franziék távolról sem vettek 180 fokos fordulatot, a számok többsége a megszokottan dallamos, táncos lüktetésű popzene, a szintén megtartott westernfilmes gitárhangzással, és biztosan menetelő ritmusszekcióval. Kicsit több az elektronikus effekt, de lényegében a számok fele az első lemezre is felfért volna.