Dupla élvezet, mesterfokon

A Red Hot Chili Peppers régóta várt új albuma mindjárt egy duplalemez, 28 vadonatúj dallal. A Stadium Arcadium heroikus vállalkozás, és talán az eddigi legnagyobb kihívást jelenti a zenekar történetében, hiszen a Chili most vállalkozik ilyen nehéz feladatra, amelyet azonban gond nélkül sikerül teljesítenie. Hallgasd meg a Stadium Arcadium-ot kedd délután négytől, szerda délután négyig az [origo]-n, és ha tetszik, nyerd is meg!

Kis túlzással állítható, hogy a könnyűzene történetében a legérdektelenebb zenekarok is összehoztak legalább egy valamirevaló kislemezt, a valamivel ambiciózusabbak pedig akár egy közepesebb nagylemezt is, és akkor a jó zenekarok jobbnál-jobb albumairól még nem is beszéltünk. A tökéletes duplalemez viszont ritka, mint a fehér holló, hisz jóval nehezebb harminc számon és két órán keresztül végig egységes színvonalat hozni és a hallgató érdeklődését fenntartani, mint tíz-tizenkét dalban, maximum háromnegyed órába sűrítve.

Ennek ellenére, így is szép számmal találhatunk töltelékszámktól mentes duplalemezeket, amelyek nem fulladnak már félúton az unalomba; a legtriviálisabb példák - Bob Dylan Blonde on Blonde-ja, vagy a Beatles White Album-a - mellett, ott van még a punk-rock legenda Clash talán legjobban sikerült lemeze, a London Calling, vagy éppen az Outkast hiphop duó 2003-as duplája, amely szintén egy üresjárat nélküli produkció. Aztán persze vannak olyanok is, akiknek a bicskája beletört a feladatba: a Guns N' Roses-féle Use Your Illusion-ból például sokak szerint egy is sok, nemhogy mindjárt kettő.

A duplalemezekről még egy fontos dolgot érdemes tudni, mégpedig azt, hogy egy zenekar rendszerint akkor fog bele egy ilyen nagyszabású vállalkozásba, amikor már úgymond felnőttkorba lépett és megkomolyodott, emellett pedig biztos a lemezpiacon elfoglalt nyerő pozíciójában és persze saját magában, azaz abban, hogy képes lesz két lemezt is megtölteni jobbnál-jobb dalokkal. A Red Hot Chili Peppersnek pedig igazán nincs oka a bizonytalankodásra; a zenekar hosszú, kacskaringóktól és hullámvölgyektől sem mentes pályafutása az 1999-es, újjászületést jelentő Californication óta töretlen, így bátran megtehetik, hogy egy 28 számos, kvázi-konceptalbummal rukkoljanak elő, a közönség úgyis imádni fogja, ha kevéssé sikerült, akkor is.

A megnyugtató hír viszont az, hogy a jelenlegi Chili úgy látszik képtelen hibázni: nem állítható ugyan, hogy az eredetileg egyébként háromlemezesre tervezett Stadium Arcadium mind a 28 dala tökéletes, viszont sikeresen kerülik el a duplalemez csapdáit. Az album egy pillanatig sem unalmas, érdektelen vagy ne adj Isten művészkedő, és annak ellenére, hogy ez egy afféle pályafutás-összegző is egyben, egy cseppet sem öreges, sokkal inkább virgoncabb és színesebb, mint valaha.

A változatosság pedig főként annak köszönhető, hogy a zenekar majd minden korszakát megidézi legalább egy szám erejéig. A régi rajongók örülhetnek, hiszen a Chili újra felfedezte magának az utóbbi két lemezen kissé háttérbe szorult húzós, lökött funkot, de a Californication és a By The Way kedvelőinek sem kell aggódniuk, hiszen finom, érzékeny popszámokban, csakúgy, mint a hagyományos, stadionrengető, Chili-féle rockhimnuszokban és perfektül kidolgozott vokálokban ezúttal sincs hiány.