Amikor a rádiósztár öli meg a videót

Láthatatlan zenekarok címmel közölt cikket néhány napja a Guardian, amely az utca emberét kérdezte meg, felismeri-e fényképről napjaink legnépszerűbb előadóit. A közvélemény-kutatás apropója az volt, hogy a Mercury zenei díj zsűrijének tagja, Simon Frith kijelentette: a legtöbb mai előadót meg sem ismerné senki az utcán. Ha abból indulunk ki, hogy mely három előadó adta el a legtöbb lemezt az elmúlt tíz évben az Egyesült Királyságban, akkor valóban nehéz elképzelni, hogy James Blunt, David Gray, vagy Dido hatalmas feltűnést okozna egy szupermarketben, dacára annak, hogy milliószámra fogynak a lemezeik. Ennek kapcsán egy rövid áttekintés, hogy jutottunk a rock and roll és a beat hőskorszakától az MTV-korszak exhibicionizmusán át a hétköznapi külsejű sztárokig.

A hatvanas évek elejére a fenti folyamatok eredményeként a rock and roll kifulladt, és Angliából kért erősítést. Ott a hatvanas évek elejéig Amerikához hasonlóan mentek a dolgok: hiába játszottak elsőrangú zenészek a Shadowsban, akkor lettek igazán népszerűek, amikor hozzájuk csapódott egy fotogén fiú, Cliff Richard személyében. Aztán amikor a Beatles feltűnt a színen, a szóló előadók kénytelenek voltak átadni a helyüket a zenekaroknak, elsősorban a Beatlesnek, amelynek talán minden más valaha volt előadónál nagyobb popkulturális hatása volt, először Angliában. Az amerikai nézők először csak nevettek, amikor meglátták a gombafrizurás fiatalokat, de mire a liverpooli négyes fellépett az Ed Sullivan Show-ban, már az USA-t is elérte a Beatlemánia. Szinte minden valamirevaló zenekar a Beatles-tagok mintájára növesztette meg a haját, majd átvették Lennonék további hóbortjait is. Hiába nem voltak kezdetben köszönőviszonyban sem a kor szépségideáljával, nem sokkal később már ők maguk számítottak etalonnak.

A Beatles is szerepelt filmekben, és a hatvanas évek második felére tényleg nehéz volt elképzelni, hogy van ember, aki nem hallott még a zenekarról, melynek nyomában aztán jöttek a többiek. A náluk macsóbb és vállaltan rosszfiús image-dzsel megjelenő Rolling Stones lett az elődje minden igazán tökös rockzenekarnak, élén egy szuggesztív és karakteres frontemberrel, és a zene mellett a külső megjelenésben is igyekezett hangsúlyozni különbözőségét.

Nagy-Britanniában jelentek meg először a különböző ifjúsági szubkultúrák is. A teddy boyok, majd később a rockerek a klasszikus rock and roll stílusjegyeit favorizálták, és a Gene Vincent által népszerűvé tett bőrdzsekijükről, és Elvis-frizurájukról voltak felismerhetőek, míg a rockerekkel szembenálló modok a stílusos, kicsit piperkőcös külsejükkel ríttak ki a tömegből, így természetesen a legismertebb mod zenekaroknál nagyon is számított a külső (The Who, a Kinks vagy a Small Faces).

A hatvanas években még valóban a legfontosabb együttesek voltak egyszersmind a legnépszerűbbek is, és az összes jelentősebb előadó egyszersmind sztár is volt, a szó valódi értelmében. Ahogy pedig a hatvanas évek popkulturális forradalma haladt előre, úgy nyíltak egyre nagyobb terek a magukat az öltözködésükkel is kifejezni kívánó fiatalok előtt, és az egy lépéssel mindig a rajongóik előtt járó rocksztárok éltek is a lehetőséggel. Megjelentek a hippik, míg a pszichedelikus korszak sztárjai gyakran elképesztő maskarákban hívták fel magukra a figyelmet. Nem véletlen, hogy ebből az évtizedből került ki talán a legtöbb rock ikon: Jimi Hendrix, Bob Dylan, Jim Morrison, Johnny Cash vagy Syd Barrett, a fent említetteken kívül.

A következő évtized is kedvezett az exhibicionizmusnak, legyen szó akár a progresszív rock színpadias külsőségeiről, a hard rock és a heavy metal macsós pózairól, vagy a soul és a funk afro-frizurás, mikrofonfejű sztárjairól. A glam rocknak elnevezett stílus pedig egyenesen a külső jegyeiről kapta a nevét (a bűbájt jelentő glamour szóból) - ennek megfelelően a glam érában tűntek fel a rock legextrémebb külsejű zenészei, lásd David Bowie, Marc Bolan (T. Rex) vagy Gary Glitter fantáziadús kosztümjeit.

Bár nem sorolják a glam rockhoz, de feltétlenül itt kell megemlíteni Elton John vagy a Queen nevét is, és nem lehet a hetvenes évekről beszélni anélkül, hogy az ABBA szóba ne került volna: a svéd együttes volt az első, amely igazán használni kezdte a videót, mint eszközt (megspórolva vele egy csomó fárasztó utazást és turnézást), és a perfekt melódiák mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy az ABBA mindmáig az egyik legismertebb pop-brand világszerte.

A hetvenes évek sztárjaival szemben a punk volt az első mozgalom, amely azzal a szándékkal lépett színre, hogy áthidalja az előadó és közönség között tátongó szakadékot. A punkok eleinte csak szándékosan topisak és szakadtak voltak, tüsifrizurájuk pedig valóban feltűnő volt a kor divatjának megfelelően hosszú hajú, farmernadrágos fiatalok között. Később társult csak a punkokhoz a mohikánfrizura vagy a hasonló extrém külsőségek, addigra már a mozgalom vitorlájából sikerült kifogni a szelet, és így a "punkos" megjelenés is egy lett a sok közül.