Amikor a rádiósztár öli meg a videót

Láthatatlan zenekarok címmel közölt cikket néhány napja a Guardian, amely az utca emberét kérdezte meg, felismeri-e fényképről napjaink legnépszerűbb előadóit. A közvélemény-kutatás apropója az volt, hogy a Mercury zenei díj zsűrijének tagja, Simon Frith kijelentette: a legtöbb mai előadót meg sem ismerné senki az utcán. Ha abból indulunk ki, hogy mely három előadó adta el a legtöbb lemezt az elmúlt tíz évben az Egyesült Királyságban, akkor valóban nehéz elképzelni, hogy James Blunt, David Gray, vagy Dido hatalmas feltűnést okozna egy szupermarketben, dacára annak, hogy milliószámra fogynak a lemezeik. Ennek kapcsán egy rövid áttekintés, hogy jutottunk a rock and roll és a beat hőskorszakától az MTV-korszak exhibicionizmusán át a hétköznapi külsejű sztárokig.

A következő igazán nagy lépést az MTV beindulása és a videoklipek térnyerése jelentette 1981-ben. Ekkor következett be a "második brit invázióként" emlegetett jelenség, amikor a hatvanas évek után ismét a szigetország előadói uralták az amerikai listákat, köszönhetően főként annak, hogy sokkal tudatosabban és hatékonyabban használták a videót, mint médiumot. A nyolcvanas évekre ezért is szokás úgy emlékezni, mint a korszakra, amikor a megjelenés, a stílus fontosabb volt, mint a zene. Tény, hogy a Culture Club, a Duran Duran, a Human League, a Depeche Mode, a Soft Cell és a többi újhullámos brit együttes gondosan megkomponált külsővel és profi videoklipekkel tűntek ki társaik közül, és 1983 júliusára a Billboard százas listájának több mint felét a külföldi előadók tették ki. Ebbe a közegbe érkezett meg aztán a Smiths, amely pont, hogy hétköznapi nevével és megjelenésével tüntetett a csillogó-villogó new pop-forgatag ellen.

A nyolcvanas évek a szupersztárok évtizedeként is bevonult a történelembe, hiszen a legtöbb lemezt eladó zenészek pop-ikonként is funkcionáltak. Az egyre bizarrabb külsőségekkel megjelenő Michael Jackson, a Marilyn Monroe-tól szende katolikus lányig mindenkit megidéző Madonna, a szintén excentrikus Prince, és a többiek nemcsak a slágerlistákat, de a bulvárlapokat is uralták.

Ekkorra már végképp ezer apró darabra tört a rock hajdan szilárd kősziklája, millió zenei irányzattal és szubkultúrával, melyeket még felsorolni is lehetetlen, nemhogy jellemezni. A popsztárok első vonala a kilencvenes években újabb alfajjal gyarapodott: megjelentek a boy- és girl groupok. A New Kids On The Block, a Take That vagy a Backstreet Boys egyaránt öt, nagyszerűen táncoló és fotogén fiúból állt, és az évtized meghatározó sztárjai közé tartoztak. Érdekes, hogy a lány megfelelőjük csak később jutott a producerek eszébe, de amikor 1996-ban betört a Spice Girls, utána tömegesen alakultak a lánycsapatok is, melyekben természetesen a külső legalább olyan fontos szerepet játszott, mint mondjuk az énekhang.

A hamvas, fiatal lányokra szólóban is nagy kereslet volt: a hatvanas évek elejének tinibálványait megidézve vált népszerűvé Britney Spears, Christina Aguilera vagy később az alternatív verziójuk, Avril Lavigne. Mellettük az idősebb generációt Kylie Minogue, a country felől érkező Shania Twain, és Madonna képviselték. Közös bennük, hogy pusztán énekesnői adottságaikkal vélhetően jóval kevesebb lemezt adtak volna el - persze ez nem azt jelenti, hogy ne lennének jó előadók, de a külső fontossága itt is egyértelmű.

Persze az énekhang is fontos volt, és ebben az évtizedben jelentek meg azok a gyémánttorkú énekesnők, akik közül egyre több olyan volt, aki a külsejében nem felelt meg a sztárénekesnőkről alkotott, idealizált képnek (legjobb példa erre a kimagaslóan sikeres Celine Dion). Ők már egy új piacot, nevezetesen a felnőtt popzene-fogyasztókat célozták meg, és nyomukban jött a többi "adult contemporary" előadó.

Látszólag kevésbé fontos, de témánk szempontjából nagyon jelentős az OK Computer megjelenése 1997-ben. A Radiohead lett ugyanis az első olyan, nemzetközi sztárzenekar, amelynek a tagjai (a frontember Thom Yorke-ot leszámítva) jobbára a háttérben maradnak, és a külsejükben semmi különös nincsen. Ezt az ötletet fejlesztették tovább az olyan zenekarok, mint a Coldplay vagy a Travis, melyek a Radiohead könnyedebb verziójaként váltak rendkívül népszerűvé a 21. század elején, ám a milliószámra eladott lemezek ellenére, feltűnés nélkül végigmehetnének bármelyik európai nagyváros legnépesebb sétálóutcáján.

Közben a fekete zene is fokozatos teret nyer, és 2003 októberére a Billboard történelme során először nincsen fehér előadó a Top 10-ben. Bár Beyoncé, Alicia Keys és a többi R&B énekesnő külsejében is megvan az a bizonyos plusz, a férfiaknál ez már hiányzik: 50 Cent vagy a legtöbb milliomos kollegája a fehér közönség számára ugyanolyan, mint bármelyik másik fekete fiú az utcáról.

James Blunt. Felismered?

És miközben már a 21. századra polgárjogot nyert, hogy tévés tehetségkutató show-kban szinte bárkiből sztár lehet, mások az internetet kihasználva válnak rövid idő alatt ismertté. Manapság több sztár van a popzenében, mint bármikor, ugyanakkor csak egy töredékük rendelkezik megfelelő karizmával is.

A cikk elején emlegetett Guardian-írásban 2006 legsikeresebb popsztárjainak fotóit mutatták meg az utca emberének. Egyedül az Arctic Monkeys volt az, akit a nagy többség felismert, de ez a négy hétköznapi srác is az üstökösszerű befutása miatt került az érdeklődés homlokterébe, nem pedig eredeti személyiségük miatt. A sheffieldi zenekaron kívül még Shakirát ismerték fel többen, míg Dido, David Gray, James Blunt, a Kooks, az Editors vagy az új énekes-dalszerző sztár, James Morrison alig volt ismerős bárkinek is. Ezért pedig csak részben lehet "hibáztatni" az előadók jelentéktelenségét, sokkal inkább valós az az indok, hogy egész egyszerűen túl sok manapság a sztár, és most már eljutottunk oda, hogy megfelelő PR kampány nélkül is befuthat valaki, ha éppen nagy nehezen beverekszi magát a nagy hallgatottságú rádiók playlistjébe. Az elmúlt tíz év leghallgatottabb előadói (Dido, James Blunt, David Gray, Coldplay) ugyanis pontosan ezt a rádió-popos karriert járták be, bizonyítván, hogy a videó korántsem ölte meg a rádiósztárt.

Inkei Bence