Sting felveszi a lantot

Két rutinos rocksztár is kényelmesebb formáját választotta a lemezkészítésnek, vagyis mások által írt számokat dolgoznak fel. De míg Rod Stewarttól nem meglepő egy rockklasszikusok-feldolgozás, Sting és a középkori lantmuzsika igencsak szokatlan párosítás. A hét további új lemezei között van metal, emopop, garázsrock és egy szóló debütálás is.

Cobra Starship: While the City Sleeps, We Rule the Streets

Várakozások: A Samuel L. Jackson főszereplésével készült Snakes on a Plane című, önironikusnak szánt horror-thriller filmzenealbuma részben a Fall Out Boy-os Pete Wentz kiadójának gondozásában jelent meg. Így nem csoda, hogy jobbára az utóbbinál felsorakozó emozenekarok dalait találhatjuk a lemezen, köztük a Panic! At the Disco, a Gym Class Heroes, és természetesen a Fall Out Boy szerzeményeit, és a sláger is egy, az emo vidékéről érkező szupergrupp, a Cobra Starship nevéhez fűződik. A Midtown nevű emorock zenekar énekese, Gabe Saporta néhány más zenész barátjával alakította meg ezt a side-projectet, és a Snakes on a Plane (Bring It) mellé még egy egész lemeznyi dalt is írtak. Mivel manapság a fehér amerikai tinédzserek körében az emo a legnépszerűbb műfaj (kb. úgy, mint néhány éve a nu-metal, azelőtt pedig a grunge), a Cobra Starship dala sikerre volt ítélve, és vélhetően nem lesz ez másként a lemezzel sem.

Eredmény: Az Uruguayból származó Saporta a Cobra Starshippel bevallottan poposabb hangzásra törekedett, mint a Midtownnal, és a szintikkel megtámogatott, táncos Snakes on a Plane (Bring It) is mutatta. A dalban feltűnik többek között a svéd Sounds énekesnője, Maja Ivarsson, és az ő zenekarának new wave-et megidéző iránya is érezhető a lemezen, amelyen arányosan keveredik a slágeres pop-punk az elektropoppal.

Kiknek ajánlható: Akik szerették például a Killers korai slágereit, melyeken szinti-pop keveredett rock elemekkel és kicsit emós énekstílussal, tehetnek egy próbát.

Olyan, mint: A kicsit bizarrul hangzó emo-elektropop elég találó jellemzés.

Trivium: Crusade

Várakozások: A már sokszor és sokak által eltemetett, klasszikus, NWOBHM féle heavy-metal hangzás az utóbbi időben feltámadni látszik, az olyan, főleg a hardcore és extrém-metal felől érkező csapatoknak hála, akik agresszív muzsikájukat cirádás gitárszólókkal és himnikus refrénekkel igyekeztek megízesíteni, több-kevesebb sikerrel. A thrash metal és azon belül is főként a korai Metallica bűvöletében megalakult, immáron harmadik lemezénél járó, de még mindig nagyon fiatal Trivium pedig a korszellemnek megfelelően szintén ebbe az irányba indult el.

Eredmény: Bár a Metallica hatása még mindig számottevő - a frontember Matt Heafy énekhangja pedig kifejezetten James Hetfieldére emlékeztet -, a Crusade, főként a már fent említett különféle, okosan beépített inspirációknak - és a jól megírt daloknak köszönhetően jóval több, mint egyszerű kópia, jóllehet markánsan egyéni zenei világról továbbra sem beszélhetünk.

Kiknek ajánlható: Az, hogy a tizenéves rocker generáció bukni fog a Crusade-ra, már most borítékolható, de azok az idősebb metal rajongók is nyugodtan tehetnek vele egy próbát, akiknél az idő megállt a Metallica-féle Master of Puppets-nél vagy az Iron Maiden Powerslave-énél.

Olyan, mint: Egy, az átlagosnál tehetségesebb modern metal zenekar.