A svéd pop csodája

Ma már senki nem kapja fel a fejét, ha svéd zenekarokkal találkozik a nemzetközi slágerlistákon, pedig azért valljuk meg, mégiscsak furcsa, hogy a világ harmadik legnagyobb zeneexportőre egy kilencmillió lakosú észak-európai ország. Azonban hiába vannak kevesebben a svédek még nálunk is, az Abbától kezdve a Roxette-en át az Ace of Base-ig lemezek millióit adták a zenekarai világszerte, és a trend nemhogy megállni látszik, de továbbra is özönlenek a svéd popcsodák, sőt, még Britney Spears vagy a Backstreet Boys mögött is svédek állnak. Vajon hogyan jutottunk idáig?

Az angolszász dominancia ellenére a második világháború utáni zenetörténet többször is igazolta, hogy mind a nemzetiségi, mind a nyelvi határok áthághatók. Nem is kell magyarázni, mekkora hatást gyakorolt a populáris zene fejlődésére például a Kraftwerk, Serge Gainsbourg, Ennio Morricone, Jacques Brel vagy Gilberto Gil, de ez annyira nem is meglepő: valamennyien világnyelven vagy legalábbis százmilliók által beszélt kultúrnyelven énekelnek, illetve világszerte elismert kultúrnemzeteket képviselnek. A franciákkal, németekkel vagy olaszokkal ellentétben a svéd sosem volt népszerű nyelv, és a svéd kultúra sem igen terjedt ki a határain túlra, és ezen csak a populáris zene megjelenése változtatott.

Az első svéd világsztár - legalábbis a színésznő Greta Garbo után - Zarah Leander volt, aki a harmincas-negyvenes évek ünnepelt énekesnője lett, főként német nyelvterületen, ám túlzottan összekapcsolódott a neve a náci Németországgal, és a háború után már jóval kevesebbet lehetett hallani dalait a rádióban. Leander sikere persze nem a semmiből jött. A svédek már akkor is nagy súlyt fektettek a zenei oktatásra országszerte, és különösen nagy szerepe volt a svéd népzenének, amely iránt többször is fellángolt az érdeklődés, amikor éppen eltűnni látszott a süllyesztőben. Először a 20. század elején kapott új erőre a hagyományos értékek védelme mentén szerveződő népzenei mozgalom, amely később a hatvanas-hetvenes években élte igazi reneszánszát, amikor már más műfajokkal is keveredett. Fontos alkotóeleme továbbá a svédek muzikalitásának, hogy régi hagyománya van a kórusokban való éneklésnek, még ma is 600 ezren (!) énekelnek különböző kórusokban országszerte. Egyesek szerint a nyelv zeneiségéből fakadóan a svéd népzene az átlagosnál dallamosabb, melankolikusabb, és az az előnye is megvan, hogy a dallamvilága nem teljesen idegen a nemzetközi populáris zenében megszokottól.

Koncerten a Spotnicks

Ez azt is mutatja, hogy a svédek a hagyományok mellett nyitottak a külföldről érkező új hangokra, melyeket aztán úgy tesznek magukévá, hogy közben a saját zenei kultúrájukba építik be. Így például a dzsessz is idejekorán elterjedt, főleg, miután Louis Armstrong már 1933-ban fellépett Stockholmban, mely esemény hatására nagy lökést kapott a svéd dzsessz-színtér is. Ennél még nagyobb hatású volt a Beatles 1963-as koncertje, amely után - a világ számos más országához hasonlóan - a svéd fiatalok is százával alakították a beatzenekarokat.

Ekkorra azonban a svédeknek már volt egy nemzetközi sztárzenekaruk, az instrumentális szörf-rockot játszó The Spotnicks révén, amely a Shadows stílusában játszva vált híressé, és négy száma a brit vagy a japán slágerlistára is felkerült, és mindmáig összesen 18 millió lemezt adott el világszerte. Nem érkezett tehát szűz talajra a beatzene sem, de utána még kellett egy kis idő, hogy Svédország igazi világsztárt adjon a rockzenének. Ebben igazi segítséget nyújtott az is, hogy a hatvanas évektől kezdve az önkormányzati fenntartású iskolákban tanuló gyerekek közül bárki tanulhatott zenélni. Szintén segítette a fiatalok aktivizálását az a tény is, hogy számos koncertteremben a belépési korhatárt 15 évre vitték le, így a legfiatalabb generáció is még könnyebben kapcsolatba kerülhetett az újfajta zenével.