Mit hallgassunk Bowie-tól?

Kétségtelenül lehet vitatkozni a kijelentéssel, miszerint David Bowie a hetvenes évek sztárja lett volna. Egyrészt rajongói érvelnek azzal, hogy a hatvanas évek végétől kezdve egészen a három évvel ezelőtti utolsó lemezéig többnyire sikeres munkákat csinált, másrészt az eladási mutatók szerint Bowie legnagyobb időszaka a nyolcvanas évek volt: ekkor lett belőle globális világsztár, akit már a negyvenes háziasszonyok is ismerhettek világszerte a rádióból, akárcsak a kiskölykök az MTV-ről. Mégis, Bowie-nak az összes igazán jelentős lemeze 1970 és 1980 között jelent meg. Utána is voltak jól sikerült próbálkozásai, de addigra már korántsem szaladt úgy a rocktrendek előtt, mint azt szerette volna, ráadásul folyton meg kellett küzdenie a korábbi remekművek már-már nyomasztó tökéletességével. Ezért azt általunk kiválasztott Bowie Top 5 is 1971 és 1980 közötti lemezeket tartalmaz, mint a hosszú karrier öt legfontosabb állomását.

1. Hunky Dory (1971)

Noha a Bowie-sztori istenigazából Ziggy Stardustnak köszönhetően indult el, hiba lenne figyelmen kívül hagyni az 1972 előtti korszakot, már csak azért is, mert ekkor még nem voltak igazi "álarcok", melyek elrejthették volna Bowie dalszerzői zsenijét. A Hunky Dory-n ugyanis még nincs teljesen kifejlesztett szerepjáték, csak dalok, méghozzá nem egy a karrierje legjobbjai közül. Az előző album (The Man Who Sold The World) kemény rockhangzása csak nyomokban lelhető fel, helyette egy klasszikus énekes-dalszerzői albumról van szó, melyet készíthetett volna Paul McCartney, a Kinks (legalábbis Ray Davies) vagy akár Elton John is akkoriban.

Akusztikus gitár, vonósok, fúvósok és a Yes billentyűseként híressé váló Rick Wakeman zongorája festik alá Bowie szürreális vízióit, Nietzsche-parafrázisait vagy éppen az olyan kedves dalocskáit, mint a fia születése alkalmából írott Kooks. Van itt szép számmal tisztelgés is a nagy példaképek előtt (Andy Warhol, Song For Bob Dylan és a Velvet Undergroundot megidéző Queen Bitch), de az igazi nagyágyúk az olyan klasszikus Bowie-szerzemények, mint a Changes, az Oh You Pretty Things vagy a Life On Mars?, amely talán a valaha volt legtökéletesebb dala. A szövegek bonyolultsága ellenére ez David Bowie legélvezhetőbb albuma.

2. The Rise And Fall Of Ziggy Stardust and The Spiders From Mars (1972)

Talán Bowie leghíresebb "énje" Ziggy Stardust, a Marsról érkezett, androgün rocksztár, aki az egész glam-korszak emblematikus figurája is lett hamar. A lemez minden idők egyik leghíresebb koncept albuma, noha a dalok csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, nincs összefüggő sztori, így is kibontakozik az emberiséget megváltani akaró, hedonista rocksztár története, aki végül szükségszerűen elbukik egy paranoid, apokaliptikus világban. Bowie sokak számára mindörökké Ziggy marad, hiába "öli meg" hősét a lemez utolsó dalában. Az album azóta is gyakran felbukkan a különböző szavazásokon és listákon, és nem is igen szokás megkérdőjelezni a helyét minden idők legfontosabb lemezei között.

Bowie ezen a lemezen sem talál fel semmi újat, mégis olyan újszerűen bánik az őt ért legkülönbözőbb hatásokkal, hogy a Ziggy Stardust a maga idejében tényleg hangozhatott úgy, mint addig még semmi más. Noha sokak szerint a lemez visszatér a The Man Who Sold The World hard rockjához, inkább megállja a helyét az a megállapítás, miszerint a Hunky Dory-n megkezdett irány logikus folytatása ez, ám a hangzására komoly hatást gyakorolt a glam csúcson levő sztárzenekara, a T. Rex, illetve az akkoriban uralkodó hard rock is. A lemezt ugyan a gitáros Mick Ronson - aki egyébként a vonósbetétekért is felelt - lehengerlően nyers gitárhangzása uralta (pl. Suffragette City), de legalább annyira emlékezetesek a csendesebb, drámaibb dalok is, így az albumnyitó Five Years, amely a feszültség fokozatos adagolásával iskolapéldája a tökéletes lemezindító számnak.

3. Station To Station (1976)

A glam rock már többszörösen is a múlté, azóta Bowie jó pár átalakuláson keresztülment, ezúttal éppen a Thin White Duke (Vékony Fehér Herceg) szerepét játssza, ami esetében rendszerint azt jelenti, hogy nemcsak játssza, hanem teljesen át is lényegül az aktuális alteregójává. Jelen esetben a "műanyag soul" fehér sztárjává, a Thin White Duke-ká, aki már rögtön a lemez első, címadó számában a kokain mellékhatásait emlegeti, és nem véletlenül, hiszen Bowie ekkorra már masszív kokainista lett Amerikában. Az éjszakákon át tartó partizás és a tudatmódosítók fokozott használata a legtöbb zenész karrierjét inkább a lejtőre teszi, Bowie kreativitásán azonban ez az önpusztító életstílus sem tudott kifogni, és a korszak eredménye egy nagyszerű, átmeneti album a Herceg "fekete korszaka" és a hűvös germán elektronikával átitatott Berlin-trilógia között. Ez különösen nagy eredmény annak tudatában, hogy a lemez felvételének körülményeire Bowie egész egyszerűen azóta sem emlékszik, annyira szét volt csapva akkoriban.

Míg a Hunky Dory könnyen befogadható és kimondottan szép lemez, a Ziggy Stardust pedig egy klasszikus rock 'n' roll album, addig a Station To Station Bowie egyik legnehezebben emészthető munkája. Nincsenek slágerek, leszámítva az Amerikában diszkóslágerré vált Golden Years-t, de az sem hat populárisnak a korábbi Bowie-kislemezek mellett, egyébként is csak összesen hat, szokatlanul hosszú, szólókkal elnyújtott szám szerepel a lemezen. A Vékony Fehér Herceg hasonlóan varázsol fekete zenéből fehéret, ahogyan azt később a Talking Heads csinálta, de ő sokkal sötétebb tónusban adja elő mindezt. A megrendítő utolsó szám, a Wild Is The Wind (melyet először Nina Simone előadásában hallott) mutatja meg igazán, hogy Bowie tökéletesen tudatában volt: vissza kell fordulnia erről az útról. Még idejében elmenekült Berlinbe, különben ma már vagy nem is élne, vagy ha igen, akkor is úgy festene, mint Ozzy Osbourne és Keith Richards keveréke.

4. Low (1977)

Bár a Berlin-trilógia legismertebb dala kétségkívül a "Heroes" album fenséges címadó dala, a kulcs hozzá mégis inkább az első lemez. A Low tökéletesen dokumentálja a kokainfüggőségéből kigyógyulóban levő, talajt vesztett Bowie küzdelmét saját magával, és ennek megfelelően a legdepresszívebb anyaga is. Az albummal kapcsolatban két félreértés tartja magát makacsul: hogy Berlinben készült és Brian Eno a producere. A valóságban azonban a Low dalait egy francia stúdióban rögzítették, Bowie fő partnere pedig Tony Visconti volt, Eno pedig kétségtelenül a fő inspirációt jelentette, ám csak pár számban működik közre. Az albumnak csak a végső mixe készült Berlinben, ugyanakkor a legnagyobb hatást Eno mellett kétségtelenül a hetvenes évek első felének experimentális krautrock zenekarai jelentették (Neu!, Can és a korai Kraftwerk), ennek megfelelően kiemelt szerep jut a szintetizátoroknak.

Bowie "egy meg nem alkuvó lemezt" akart, olyat, amely pontosan kifejezi az érzéseit, függetlenül attól, hogy eladható-e vagy sem. A szerkezet pontosan a Station To Station ellentétje: rövid, két-három perces daltöredékek az első oldalon, míg a másikon insturmentális, besorolhatatlan szerzemények sorakoznak. Bowie valamennyi lemeze közül a Low volt a leginkább úttörő jelentőségű, külön stílusok eredeztethetőek ebből a lemezből (hogy mást ne mondjunk, a Joy Division a Warszava című dal után vette fel először a Warsaw nevet). Ez így elsőre lehet, hogy taszítóan hangzik, de Bowie minden kísérletező hajlama és belső démonjai ellenére nem tudott nem befogadható zenét csinálni, és különösen az első oldalon hallható dalok a maguk puritánságában tökéletesek. Sokan voltak, akik valóban nem tudtak mit kezdeni ezzel a zenével, amely viszont még harminc év múltán is egyedinek, frissnek hat, és már egyáltalán nem is tűnik ijesztőnek.

5. Scary Monsters (and Super Creeps) (1980)

1980-ra nemcsak Bowie végzett Berlinnel és Brian Enóval (utóbbival csak 15 évvel később dolgozott együtt újra), hanem a rockmezőny is átalakult, főként Nagy-Britanniában, ahol túlzás nélkül hemzsegtek az önjelölt Bowie-utódok. Az évtizedforduló újhullámos sztárjai szinte kivétel nélkül sokat köszönhettek Ziggynek, a Vékony Fehér Hercegnek vagy a "berlini" albumoknak: Gary Numan, az Ultravox vagy a Joy Division már ismert volt, miközben még többen vártak még az áttörésre a színfalak mögött. Az újra ereje teljében levő Bowie - akinek a Berlin-trilógiája kereskedelmileg természetszerűen sikertelenebb volt - újra készen állt, hogy meghódítsa a szélesebb közönséget. A Scary Monsters tehát újra egy poposabb, slágeresebb lemez, viszont az előző három lemez zenei világa továbbra is dominál, csak kicsit közérthetőbb formában.

A lemezen hallható Bowie egyik legnagyobb slágere, az őt újra a listák élére repítő Ashes To Ashes, amely kétségtelenül minden idők egyik legbizarrabb listavezető dala, és amelyben újra előkerül az énekes karrierjét gyakorlatilag elindító Tom őrnagy, ám ezúttal már új értelmet nyer a Space Oddity is, hiszen az állítólagos űrhajósról kiderül, hogy valójában drogos. Bowie itt számol le végképp a saját kábítószeres múltjával is, és már csak előre tekint. Az új hullám hangzásvilágába tökéletesen illeszkedő lemezen olyan nagynevű segítők is feltűnnek, mint a gitáros Pete Townshend (The Who) és Robert Fripp (King Crimson), de a Scary Monsters arról is nevezetes, hogy talán Bowie leginkább politikus lemeze. Több számban is foglalkozik a fasizmussal, következményeként a korábbi félreérthető, Hitlert dicsőítő kijelentéseinek (It's No Game, Fashion). Ezt az albumot tekintik mindmáig az utolsó mérföldkő-jelentőségű Bowie-lemeznek, amely egyszerre személyes hangvételű és politikus, zeneileg pedig egyrészt korszerű, másrészt időtlen hangzású is (ez a későbbi lemezekről már nemigen mondható el).

Inkei Bence