Másnapos rock, önfeledt és meleg pop, punk Backstreet Boys

Homlokráncoló, kissé másnapos lemezzel lép a felnőttkorba a Bloc Party, miközben egy libanoni születésű brit énekes felhőtlen hangulatú meleg poplemezzel mutatkozik be a héten. Bevált fegyvertárát hasznosítja az emo királyájává koronázott Fall Out Boy, míg a tuareg Tinariwen a sivatagi rock eddigi legfontosabb albumát jelenteti meg a héten.

Mika: Life in Cartoon Motion

Várakozások: A hetvenes évek kimunkált, édeskés, és hangsúlyozottan rádióbarát, szoft-rock-felnőtt-pop-MOR stb. muzsikája az aranykor elmúltával gyakorlatilag a "ciki" szó szinonimájaként élt tovább a mindenkori fiatalok kollektív emlékezetében, és úgy tűnt, hogy a punk megjelenésével örökre száműzetett a középkorúaknak szóló, örökzöldeket játszó rádióadók műsoraiba. Egészen pár évvel ezelőttig, amikoris a feltűnt a színen egyrészt, az Elton John és a Bee-Gees kétes értékű örökségéből bátran - persze a korszellemnek megfelelően némileg idézőjelbe téve - merítő New York-i Scissor Sisters, illetve a klasszikus szoft-rockot funkkal beoltó Los Angeles-i Maroon 5, és ezután már nem volt megállás. Tavaly az Orson és a Feeling rehabilitálta a Supertrampet és az ELO-t, idén pedig egy Libanonban született, 23 éves londoni meleg srác, Mica Penniman ült a zongorához.

Eredmény: A fentebb sorolt zenekarok közül a Life in Cartoon music leginkább a Scissor Sisters önironikus, harsány és vicces, mindeközben pedig ellenállhatatlanul slágeres világával rokonítható; egyfelől van itt kötelező tisztelgés a Gibb fivérek munkássága előtt, pumpálós diszkóval és elképesztő falzettekkel (Love Today), kvázi-Scissor Sisters szám (Big Girl), de szerencsére Mika jóval több, mint Jakes Shearsék angol öcsikéje. Az előképek között ott van még - nagyon hangsúlyosan - Freddy Mercury (gyakran megdöbbentő a hasonlóság), illetve a Queen, ami jól tettenérhető például az első klipes- és kislemez dalban, a Grace Kelly-ben, és a Killer Queen-re hajazó Billy Brown-ban is. De ezeken kívül kerül még a turmixgépbe igazi, szégyentelen, táncra ingerlő gay-diszkó a nyolcvanas évekből (Relax, Take It Easy), sok Elton John-os manírral elővezetett zongorázás (annak minden zenebohóci attitűdjével együtt), és egy csepp, George Michael-féle higított soul is, egyszóval a meleg popzene majd' minden fontos korszaka és előadója megidéződik itt, egy fiatal és tehetséges dalszerző-énekes interpretálásában.

Olyan mint: Rufus Wainwright találkozása a diszkóval.

Kiknek ajánlható: Szívesen elkerülnénk, hogy újra leírjuk a Scissor Sisters nevét, de nem tehetjük, mert az átfedés a rajongótáborban is tetten érhető.

Bloc Party: A Weekend In The City

Várakozások: Kevés zenekar testesíti meg jobban a változó időket, mint a négytagú Bloc Party, amely ugyan hangzásában jellegzetesen "fehér" gitárzenét játszik, mégis a fekete énekes Kele Okereke, és az ázsiai dobos, Matt Tong példája igazolja, hogy a rockzene nemcsak a fehérek privilégiuma. Főleg, ha olyan sikeresen játsszák, mint teszi azt ez a londoni zenekar, amely az elsők között használta ki az új gitárzenekarok iránti érdeklődést, és kislemezeivel már 2004-ben felkerült a brit listára. A Gang Of Four húzós punk-funkját a Joy Division és a Cure sötét melankóliájával ízesítő Bloc Party bemutatkozó lemezét így hatalmas érdeklődés előzte meg, és ennek köszönhetően a Silent Alarm a brit lista 3. helyén debütált, és több szavazáson is az év lemezének választották. A zenekar Amerikában is teltházas koncerteket adott, a lemez pedig a Billboard top 100-ba is bekerült, ami sok brit sztárcsapatnak csak örök álom marad. A Silent Alarm ugyan az akkor divatos posztpunk-revival jegyében fogant, de érezhető volt rajta, hogy a zenekar a stílus lecsengését követően is képes lesz arra, hogy az élvonalban maradjon. Akkor azt jósoltuk, hogy "akár az új évezred Radioheadje is lehet a zenekar, ami esetükben a táncos ritmusok fokozatos hanyagolását jelentheti a bonyolultabb, lélekboncolgatós dalok kedvéért."

Eredmény: A szinte napra pontosan két évvel a debütálás után megjelenő A Weekend In The City beváltja a zenekar továbblépéséhez fűzött reményeket, bár felemás eredménnyel. Valóban sikerült elhagyni a posztpunk kliséket, viszont ezzel párhuzamosan bántóan háttérbe szorul az első lemezt a vállán cipelő ritmusszekció, Okereke csipetnyi elektronikával fűszerezett dallamai pedig nem minden esetben emlékezetesek. A Radiohead mellett a U2 epikus rockzenéjének hatása is érezhető, a szövegek terén pedig pláne, Okereke a londoni valóság csúnyábbik arcát énekli meg: vallási és faji ellentétek, rasszizmus, fiatalkorú bűnözés, drog- és alkoholfüggőség és végül, de nem utolsósorban a homofóbia. Az énekes ugyanis több dalszövegben és interjúban is jelét adta, hogy legalábbis biszexuális, ami, akárcsak a fiatal David Bowie vagy Brett Anderson (Suede) esetében is, hírverésnek sem utolsó. Ebből is látszik, hogy a lemez sokkal inkább szól Okerekéről, mint a Silent Alarm, és a nagyvárosi létformától zavarodott, depressziós brit fiatalok tízezrei akár még találva is érezhetik magukat a szövegek által. Kár, hogy a lemez első és második fele között szakadéknyi különbség van az előbbi javára, a végén egymásba érő és túlkomolykodott lassú számok pedig szimplán unalmasak.

Kiknek ajánlható: A brit gitárzene új generációjának rajongóit (ebbe beletartoznak a Silent Alam-ot kedvelők is) meg fogja osztani a lemez, viszont a komoly és "igényes" rockzene kedvelői közelebb kerülhetnek a Bloc Partyhoz.

Olyan, mint: A Coldplay lenne, ha stúdiózás előtt egy héttel pénz és mobiltelefon nélkül tennék ki a tagokat az autóból London egyik rossz hírű külvárosi negyedében.