A fénylő Bibliától az éneklő varangyig

Kis túlzással több érdekes lemez jelenik meg a héten, mint idáig az egész évben együttvéve. Az e heti termésből többen is kimaradtak (ezeket a jövő héten pótoljuk), itt van viszont a világ jelenlegi legjobb zenekarának kikiáltott Arcade Fire, a Bob Dylant éneklő Bryan Ferry, a 30 év után visszatérő Stooges, a csendesen, szorgalmasan dolgozó Air, az állatmeséket éneklő Ry Cooder és a nevéhez méltóan horror-punkot játszó brit Horrors.

The Arcade Fire: Neon Bible

Várakozások: Lassan hozzánk is begyűrűzik ennek a kanadai zenekarnak a híre, miután a világ egészségesebb popkultúrájú felét már sikerrel meghódította. Az Arcade Fire ugyanis nem kevesebb, mint korunk legelismertebb rockzenekara, amely hasonló sorsra van ítélve, mint egy évtizeddel korábban a Radiohead: egyszerre bírja a kritikusok és a közönség feltétlen tiszteletét is, ami nem csoda egy olyan bemutatkozó album után, mint a 2004-es Funeral volt. A lemez először Amerikában szerzett nevet magának, miután az egyik legtekintélyesebb rockzenei médiummá előlépett honlap, a Pitchforkmedia felfedezte, és onnantól már egyenes út vezetett a világhírnév felé. A Funeral az évtized egyik legegyénibb hangulatú és legerősebb lemeze volt, és sikerült azt a bravúrt végrehajtania, hogy egyedi hangzású rockzenekarként jelent meg a 21. században. Az Arcade Fire 2003 nyarán alakult Montrealban, és egy házaspár köré szerveződött, hiszen az együttes két meghatározó alakja a gitáros-énekes Win Butler és felesége, a multi-instrumentalista Régine Chassagne, őket változó létszámú (jelenleg hat) zenész egészíti ki. Az érzelmek széles skáláját megszólaltató, lírai Funeral változatos hangszerelése, energikus ritmusszekciója és eredeti dallamvilága pokoli nehéz feladat elé állította a zenekart, hiszen egy ilyen debütálást überelni szinte a lehetetlennel egyenlő. A napról napra népesebb rajongótábor (köztük David Bowie, Chris Martin, David Byrne vagy a teljes U2) pedig lélegzet-visszafojtva figyelte, hátha sikerül a csoda.

Eredmény: A Neon Bible egyértelműen azt jelzi, hogy kitárult a világ az Arcade Fire számára: a személyes hangvételű Funeral után Butlerék immár globális jelenségeket boncolgatnak, és tovább erősödik az előző lemezen is meglevő apokaliptikus hangulat, helyenként hatásvadász szövegekkel, de az együttes képes elkerülni a pátosz csapdáját, melybe a U2-tól kezdve a Bloc Partyig számos világmegváltó zenekar bizony belelépett. A hangzás is grandiózusabb, mint az első lemezen volt, és ebben komoly szerep jut a Budapesten rögzített vonósbetéteknek is, de van itt templomi orgona, gospelkórus és néhány, a rockzenében ritkán használt hangszer is. A Neon Bible azonban a rendkívül ígéretes kezdés ellenére a közepén leül, és már csak nyomokban tudja megvillantani azt a mágiát, ami a debütálást jellemezte. Különösen szerencsétlen választás volt a lemez talán legkevésbé sikerült dalát (My Body Is A Cage) a lemez végére hagyni. Meg kell azért jegyezni, hogy az Arcade Fire csak a saját maga által felállított kritériumoknak nem tudott megfelelni, a Neon Bible így is az év emlékezetes lemezei közé sorolható.

Kiknek ajánlható: Az új rockzenei messiást (U2, REM, Radiohead stb.) keresőknek feltétlenül, a Bruce Springsteent megidéző mai indie zenekarok (Killers, Razorlight stb.) kedvelői pedig most láthatják, hogy milyen az, ha ugyanezt a műfajt jól művelik, hiszen a Neon Bible révén az Arcade Fire is beállt a Boss alattvalói közé. Ennek kapcsán említjük meg, hogy minden eredetisége ellenére az Arcade Fire is ügyesen tud helyezkedni: három éve, a posztpunk revival csúcsán a Talking Heads volt a legközelebbi hivatkozási pont, most pedig finoman lépett egyet a stadionrock grandiozitása felé.

Olyan, mint: A Funeral-hoz hasonlóan felbukkan nyomokban a fél rocktörténelem, de még így is egyedi a hangzás, csak már nincs meg a bemutatkozó lemez ártatlansága.