A fénylő Bibliától az éneklő varangyig

Kis túlzással több érdekes lemez jelenik meg a héten, mint idáig az egész évben együttvéve. Az e heti termésből többen is kimaradtak (ezeket a jövő héten pótoljuk), itt van viszont a világ jelenlegi legjobb zenekarának kikiáltott Arcade Fire, a Bob Dylant éneklő Bryan Ferry, a 30 év után visszatérő Stooges, a csendesen, szorgalmasan dolgozó Air, az állatmeséket éneklő Ry Cooder és a nevéhez méltóan horror-punkot játszó brit Horrors.

Air: Pocket Symphony

Várakozások: Ha ez a francia duó szóba kerül, rendre meg szokás említeni hasonlóan sikeres kortársait, így a Daft Punkot, Cassiust és más, jobbára elektronikus tánczenében utazó gall előadókat is, pedig az Air mindig is több volt ennél. Igaz, Jean-Benoit Dunckel és Nicolas Godin innét indultak, de már a világsikert aratott Moon Safari lemezen is bizonyították, hogy "mezei" dalszerzőként is megállják a helyüket. És bár a duó otthon van az atmoszférikus, filmzenés világban is, második stúdióalbuma, a 10 000 Hz Legend végképp kanonizálta az Airt mint popzenekart. A három évvel ezelőtti Talkie Walkie hiába volt kellemes hallgatnivaló, az ambiciózus előzményhez képest visszalépésnek tűnt, és mintha ezzel bemanőverezték volna magukat az elektronikus easy listening zsákutcájába, vagyis a nem sok vizet zavaró, jobbára kávéházi háttérzenét gyártó előadók közé. Ebből a kategóriából pedig csak nyolc-tíz évvel ezelőtt kerültek ki világsztárok, ma már egy Air-formátumú zenekar előtörténete szükséges ahhoz, hogy egy ilyen stílusú lemezre szélesebb körben odafigyeljenek. Becsületükre legyen mondva, a zenészek megtettek mindent, hogy több lábon álljanak: közreműködtek Charlotte Gainsbourg tavalyi remek lemezén, JB Dunckel pedig Darkel néven szólóban is kiadott egy rocklemezt.

Eredmény: Az Air sosem túláradó vidámságáról volt híres, de korábban ügyesen lavírozott az esős délutánokat idéző melankólia, a klausztrofób és elidegenítő hatású hangképek illetve a kikacsintós retrofuturizmus között. A Pocket Symphony viszont nagyjából ugyanabban a tempóban poroszkál végig, hangzásában a már említett Charlotte Gainsbourg-lemezt idézve, viszont amíg azon az albumon képviseltette magát a klasszikus chanson is, itt dalok helyett inkább csak ügyesen összerakott számtöredékek maradtak. Ha már párhuzamokat vonunk azzal az albummal, említsük meg, hogy ugyanazok a közreműködők segítenek itt is: Jarvis Cocker, Neil Hannon (Divine Comedy) és a sztárproducer, Nigel Godrich. Az elektronika inkább visszafogott effektek formájában jelenik meg, többnyire lágyan pengetett akusztikus gitár és atmoszférikus zongorahangok uralják a lemezt, és ezek egy bizonyos hangulatot kétségtelenül megfognak, ám a hallgató nem mindig késő este, az ablaknál álldogálva hallgat zenét, miközben odakint vigasztalanul esik. Azért azt is kár lenne elhallgatni, hogy amikor ráéreznek a fiúk, akkor izgalmas dolgokat produkálnak (Mer Du Japon), de ezek a pillanatok kivételesek. A lemezre egyébként érezhetően nem csak popzenei előadók voltak hatással, egzotikus távol-keleti hangszerek ugyanúgy tetten érhetők itt, mint Eric Satie hatása.

Kiknek ajánlható: Az Air életművét ismerők közül talán azok járnak jól, akik a legutóbbi Talkie Walkie-t szerették a legjobban. Akik viszont slágereket keresnek, jobban teszik, ha lapoznak.

Olyan, mint: Kísérőzene egy végtelenül hosszú, magányos kelet-ázsiai zarándokúthoz.