Eladott lelkek - pop és reklám

Talán már fel sem tűnik, de akár csak a 10-15 évvel ezelőtti helyzethez képest is iszonyú mennyiségű zene dől az emberre. Amíg ez régen a rádiók privilégiuma volt, addig ma már gyakran reklámokból ismerhetünk meg felkapott popdalokat, és inkább kötjük őket brandekhez, mintsem zenekarokhoz. Igaz, így olyan előadók is eljuttathatják zenéiket a nagyközönséghez, akiknek máskülönben esélyük sem lenne erre. Pedig ez nem volt mindig így - könnyűzene és reklám viszonya a kezdetektől mostanáig.

Az elmúlt 15 évben aztán egy sor olyan előadó dalait használták fel reklámokban, akikről ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Amikor az indie (független) szó még valóban azt jelentette, amit a neve, akkor fel sem merülhetett senkiben, hogy karakán, öntudatos és elvhű zenészek, akik mindennemű kompromisszumot elutasítottak, hogy a kommercializálódás látszatát is elkerüljék, egy nap autót vagy márkás italt reklámozzanak. Ám azóta szólt már tévéreklámban Joy Division-, Smiths-, Pixies- vagy Fall-szám is - noha nem mindig világos, mennyi beleszólása van ebbe az előadónak, hiszen Mark E. Smith szerint ő nem sokat látott abból a pénzből, mely a Touch Sensitive című Fall-szám "feláldozásáért" járt neki. Ez egyébként nem általános eset, hiszen a zenészek többnyire nagyon jól járnak a reklámozással.

The Fall

Ilyenkor persze megjelennek a keményvonalas rajongók, akik azzal vádolják meg kedvencüket, hogy eladta magát és elárulta az elveit ("sellout"), viszont nekik többnyire rendes állásuk is van, ellentétben a zenészek többségével, akik közül csak kevesen képesek ellenállni a csábításnak: ismert Tom Waits makacs ellenkezése, aki már többször is perbe keveredett hirdetőkkel, akik engedélye nélkül használták a hangját, vagy legutóbb egy hozzá megszólalásig hasonlóan éneklő énekessel próbálták kijátszani az éberségét. Az újabb generációból jó példa a skót Beta Band, melyet 250 ezer dolláros ajánlattal támadott be az Oldsmobile, de hiába, és hasonlóan járt a szintén gáláns üzletet ajánló Gap is. Az eset pikantériája, hogy a Beta Band végül milliós adósságot halmozott fel, gyakorlatilag csődbe ment és fel is oszlott - de az ördög csábításának nem engedtek. Visszautasított ajánlatot már a Franz Ferdinand is, amelynek 50 millió dollárt kínáltak, mégsem csapott a hirdetők tenyerébe - igaz, a kvartett dalai más reklámokban felbukkantak, de ennek a - konkrétan meg nem nevezett - cégnek a filozófiája ellenkezett az övékkel, ezért nem engedtek.

Éppen az ellenkezőjét csinálta ennek Moby, akinek a kilencvenes évek második felében egyre inkább ereszkedni kezdett a csillaga, ezért mindent egy lapra feltéve az 1999-es Play című lemezéről az összes (!) dalt eladta reklámokba, filmekbe és tévéshow-kba, és ebből hozzávetőlegesen 10 millió dollárt kasszírozott, nem beszélve a milliós példányszámban elkelő album hozta jövedelmekről. Még pikánsabb Sting sztorija, aki 1999-ben a kezdetben sikertelen Desert Rose című dalát adta el a Jaguarnak, miközben köztudottan a harcos környezetvédő szerepében tetszeleg.

Moby

Mára viszont már egyre kevésbé kiáltanak ki "selloutnak" bárkit is, hiszen nem igazán van már értelme vitatni: a popzene üzlet. És a csökkenő lemezeladások korában ugyan kin is lehetne számon kérni a nyolcvanas években fogant elveket? Különben is, ha szigorúan nézzük, az is "eladja magát", aki leszerződik egy lemezkiadóval vagy pénzt fogad el egy fellépésért. Éppen ezért - ahogy az Aphex Twin néven alkotó Richard D. James mondta - nem lenne szabad erkölcsi síkra terelni a reklámzenék kérdését, üzlet ez is, az is. És ki tagadná, hogy jó üzletet csinált a Rolling Stones, amely 12 millió dollárt kapott a Microsofttól a Start Me Up-ért, de ugyanígy cselekedett a U2 vagy Bob Dylan is a legnagyobbak közül, pedig nekik aligha voltak megélhetési gondjaik. Ezek után egy horpadt mikrobusszal turnézó független zenekar miért ne fogadhatná el a csekket, ha még tényleg szüksége is van rá?

Több adatbázis is található az interneten reklámzenékből, és ezekből látható, hogy az utóbbi pár évben hihetetlenül sok kezdő vagy független zenekar műveire csapott le a reklámipar (nem feltétlenül a magyar viszonyokról van most szó), amely sokszor tudatosan nyúlt klasszikusan lázadó szellemű dalokhoz, a Who vagy Hendrix ellenkulturális himnuszaitól kezdve olyan obskúrus, de zenesznob körökben jól csengő nevű zenekarokig, mint a Clinic, az Apples In Stereo, a Ratatat vagy a Minutemen, de akkor sincsenek a hirdetők elveszve, ha az aktuálisan legmenőbb elektronikához kell nyúlni (Mylo, New Young Pony Club, Zongamin, stb.). Ez egyesek szerint kifejezetten hasznos dolog, hiszen végre nemcsak a vízcsapból is folyó popdalok hallhatók a médiában. Egyre többen vannak viszont azok, akik szerint pont, hogy így veszítik el a varázsukat ezek a dalok, és bárki tanúsíthatja, hogy valóban nem feltétlenül jó érzés, amint kedvenc számainkat, melyekhez személyes élmények fűződnek, milliók párosítják össze egy gyorsétterem- vagy sörreklámmal, és előbb vagy utóbb e milliók közé tartozunk majd mi magunk is.

Inkei Bence