"Ez az élet várt rám" - interjú Cesaria Evorával

Tényleg mezítláb jár és láncdohányzik a terebélyes, egyszerre fáradt, kislányos és reszelős kikötői hanggal bíró Cesaria Evora. A Zöld-foki Szigetek legfőbb exportcikke, a borzongatóan édesbús morna királynője egyre többször jön Budapestre és egyre többen kíváncsiak rá. Két teltházas koncert között titkára-tolmácsa segítségével az [origo] olvasóinak mesélt az életről, a zenéről, az otthonáról.

- Sokan mondják, hogy egy életünk van és az is rövid. Kívülről szemlélve, Önnek úgy tizenöt évvel ezelőtt, nemzetközi karrierjével egy a korábbitól teljesen különböző új élete kezdődött. Ön szerint hány életünk van?

- Egy életünk van, elmesélem az enyémet. Amikor a Zöld-foki Szigeteken éltem, énekes voltam, akit mindenki ismert. 1962-ben Hollandiában jelent meg az első lemezem, de akkor még nem jártam ott. 1985-ben hagytam el először a hazámat, hogy Portugáliában felvegyem a második lemezemet. 1987-ben találkoztam Jose da Silvával, aki a mai napig a producerem. Ő hallott egy étteremben énekelni és tetszett neki, amit hallott, ezért meghívott Párizsba, hogy énekeljek a nagy létszámban ott élő Zöld-foki Szigetek-i közösségnek. Énekeltem, többször is, már nem is csak a honfitársaimnak, és a franciák megkedveltek. Meghívtak egy vidéki fesztiválra 1988-ban és onnantól számítom, hogy érdeklem az embereket, a sajtót, hogy ismernek. Későn kezdtem, 46 éves voltam akkor. Nem számítottam erre, de ettől még ez az élet várt rám, csak kicsit sokat kellett várni.

- Álmodott erről? Voltak ilyen tervei? Vagy úgy gondolta, hogy Sao Vicente-n énekelve fogja leélni az életet?

- A Zöld-foki Szigeteken híres voltam, ott mindenki ismert. Nem terveztem külföldre menni, jól éreztem magam. Aztán egyszer csak megtörtént, álmok és tervek nélkül.

- Amióta nemzetközileg ismert lett, megváltozott az otthoni közönség viszonya önhöz? Máshogy tekintenek önre?

- A Zöld-foki Szigeteken nincsenek sztárok. Vagy mindenki sztár. Ma is mindenki ismeri a nevemet és követik a pályámat akkor is, ha külföldön vagyok. Különösen, hogy a Zöld-foki Szigetekről mindig sokan emigráltak, így mindenhol a világon élnek közülünk, hozzá vagyunk szokva, hogy figyeljük aki külföldön van. Persze én ma is ott élek, csak sokat vagyok távol.

- Első lemezei nem lettek külföldön sikeresek, aztán évtizedek múlva egyszer csak befutott, nagyjából egyidőben azzal, hogy a világzene, mint irányzat és kifejezés megteremtődött és üzletté vált. Van a kettőnek köze egymáshoz?

- Nem hiszem, nincs. Tudja, az első lemezemért nem kaptam pénzt. A másodikért sem. Először akkor kerestem pénzt ezzel nyugatról, amikor valamilyen nőjogi szervezet elröpített Portugáliába felvenni egy lemezt, de az is csak afféle zsebpénz volt az útra. Csak amikor Franciaországba kerültem, akkor kezdtem pénzt keresni az énekléssel.

- A világzenében, mint abszolút nyugati gondolkodás szerinti kategóriában benne van a nyugati társadalmak saját magukkal szembeni elégedetlensége. Részben a számukra egzotikus zenéken és irodalmon keresztül próbálnak valamilyen viszonyt újrateremteni a természettel, az érzésekkel, a nem-materiális dolgokkal, mert többek között az Önök társadalmát is olyannak látják, amely közelebb maradt a hagyományaihoz. Sokat utazó emberként Ön hogyan látja a nyugati társadalmakat és problémáikat?

- Amikor turnézok nincs időm nézelődni és összehasonlítást végezni. Most is itt vagyok egy szállodában és interjúkat adok, aztán hamarosan megyek énekelni. Az interjúk az egyetlen kapcsolatom a helyi társadalmakkal. Ismerem az én országomat, de nem ismerem az önökét.

- A siker azt is jelenti, hogy zeneileg is sokakkal került kapcsolatba. Remixelték dalait, közös felvételei vannak más kultúrák zenészeivel, a szerb Goran Bregovictól és brazil Caetano Velosoig. Az ön művészete a hagyományok érintetlenségén alapul. Hogyan befolyásolják ezek a találkozások? Nem érik olyan zenei hatások, amelyek kívül esnek a tisztán Zöld-foki Szigetek-i hagyományon?

- Amikor Zöld-foki Szigetek-i zenét hallgatok, mindig érzem, hogy milyen sok stílusból épül és mégis mennyire sajátos. Amikor más zenét hallgatok, érzem, hogy mennyi minden van benne a mi zenénkből, de mégsem az. Gitár, hegedű, zongora, ütőhangszerek mindenhol vannak, nem a zenei eszközök teszik a mi zenénket egyedivé.

Cesaria Evora Budapesten - még több kép

- Milyen más zene van Önre hatással? Mit hallgat szívesen?

- Korábban megvoltak a kedvenceim. Frank Sinatra, Nat King Cole, Edith Piaf, Angela Maria[brazil szambaénekesnő, az ötvenes-hatvanas években volt a csúcson - a szerk.], Amalia Rodrigues [a portugál fado legendás királynője - a szerk.]. Csodás hangok, amelyek megmaradtak bennem. De a zenéimet nem én írom, így az én kedvenceim nem nagyon tudnak hatással lenni a dalaimra.

- Az önnel kapcsolatos egyik mítosz, hogy az ön dalaiban folyton visszatérő portugál "saudade" kifejezés valami olyasmit jelent, amire a nyugati nyelvekben nincs szó. Sem az angolban, sem a magyarban. Sok elmélet van arról, hogy mit jelent, de kérem próbálja egy nyugati fül számára átérezhetővé tenni a jelentését.

- Nagyon nehéz kérdés. Portugál szó és nincs egyetlen más nyelvben sem. Valami nagyon-nagyon hiányzik. A Zöld-foki Szigetekről sokan emigrálnak és akik ott maradnak, azok érzik ezt, miután ők elmentek. És akik elmennek, ezt érzik, amikor távol vannak.

- Szomorú szó?

- Igen, nagyon, mert hiányzik valami. A teljesség hiánya. De benne van, hogy ami hiányzik, az azért hiányzik, mert szükségünk van rá és szeretjük. És szeretni jó.

Weyer Balázs