Björk kettőt lép visszafele

Björk egy kicsit ezúttal visszább táncol a popzene felé a kísérletezéstől, de azért még mindig nem könnyen emészthető zenét csinál. Nem lehet ugyanezt elmondani a most is önmagát adó, meglepetések nélküli Travisről és a tántoríthatatlan Manic Street Preachers forradalami rockzenéjéről. A Cranberries-rajongók hiányérzetét Dolores O'Riordan igyekszik enyhíteni, Beverley Knight pedig bebizonyítja, hogy igenis lehet a soult művelni britként is.

Björk - Volta

Várakozások: Az, hogy az utóbbi tizenegynéhány év énekes és dalszerző hölgyei között ki a legjobb, a legszerethetőbb, a legkarizmatikusabb vagy a legcsinosabb, az nyilván egyéni preferenciák kérdése, eredetiség tekintetében viszont jó eséllyel Björk a befutó. Akár a Debut albummal az akkor (elektronikus) popzenét egészen sajátosan értelmező egzotikus kislányt, akár a három évvel ezelőtti Medúllá-val, a kortárs komolyzene határait tágító, ünnepelt komponista-dívát nézzük, az énekesnő mindig a saját - meglehet sokak számára kissé riasztó és érthetetlen - univerzumában élt és alkotott, mindeközben persze ügyesen és elegánsan használta fel illetve értelmezte át az éppen aktuális trendeket és hangzásokat, és jó érzékkel válogatta meg alkotótársait. Mindezeken kívül persze ne feledkezzünk meg a zenével gyakorlatilag egyenrangú művészi igénnyel készült videoklipjeiről, az elképesztő fellépőruhákról, filmzenéiről, valamint arról a tényről, hogy Björk volt az, aki - eleinte még a Sugarcubes zenekar élén - egyáltalán felhelyezte Izlandot a világ popzenei térképére. És akkor a Dancer in the Dark-ról még nem is beszéltünk.

Eredmény: Az énekesnő, hatodik sorlemezén megint kicsit a hagyományosabb dalstruktúrák, a popzene felé kanyarodik, a Volta - noha így sem egy könnyű hallgatnivaló - jóval felszabadultabb, játékosabb és könnyedebb produkció mint az experimentális Drawing Restraint 9 filmzenelemez vagy a sokak számára már végképp értelmezhetetlen kortárs-capella-opera, a Medúlla. A jól megválasztott közreműködők pedig ezúttal is sokat dobnak a lemezanyagon. Besegít egyrészt napjaink egyik legkeresettebb producere, Timbaland (a vele készült Earth Intruders és az Innocence c. dalok, a Volta talán legelőremutatóbb darabjai), de még ennél is érdekesebb az a két duett, amelyeket Björk Antony Hegartyvel (Antony and the Johnsons) énekel: az epikus The Dull Flame of Desire és a intim, folkos hangszerelésű ballada, a My Juvenile egyaránt megkapóan szépek. A kizárólag (izlandi) hölgyekből verbuvált rézfúvós szekció is remekül szól, főként a kicsit a kilencvenes évek Björkjére emlékeztető Wanderlust-ban, de szerencsére majd' minden dal szerethető valamiért, még a Declare Independence Atari Teenage Riot-ra hajazó, agresszív, idegborzoló ipari-gabbája is belefér a képbe.

Olyan, mint: Két lépés hátra, egy előre.

Kiknek ajánlható: Akiket kissé elbizonytalanított az utóbbi pár év Björk termése, most fellélegezhetnek.