Björk kettőt lép visszafele

Björk egy kicsit ezúttal visszább táncol a popzene felé a kísérletezéstől, de azért még mindig nem könnyen emészthető zenét csinál. Nem lehet ugyanezt elmondani a most is önmagát adó, meglepetések nélküli Travisről és a tántoríthatatlan Manic Street Preachers forradalami rockzenéjéről. A Cranberries-rajongók hiányérzetét Dolores O'Riordan igyekszik enyhíteni, Beverley Knight pedig bebizonyítja, hogy igenis lehet a soult művelni britként is.

Manic Street Preachers - Send Away The Tigers

Várakozások: Innen nézve talán furcsának tűnhet, hiszen nálunk korántsem annyira ismertek (akkor már inkább a pályatárs Oasis), de az immáron tizenhat éve rendületlenül prédikáló walesi Manics talán máig a legfanatikusabb rajongótáborral rendelkező zenekar a szigetországban. Hogy pontosan mi is a sikerük titka, arra nincs egyértelmű válasz. Az egyik legfontosabb dolog velük kapcsolatban, hogy a kilencvenes évek nagy brit popzenei mozgalmaihoz egyáltalán nem, vagy csak szőrmentén kapcsolódtak, így kívülállóságuk imázsuk egyik markáns összetevőjévé vált az évek során. Az évtized elején nem közösködtek sem a Madchester-rave-színtérrel, sem a zajkatedrálisokat építő shoegaze zenekarokkal, ugyanakkor az Oasis és a Blur befutását követően sem ugrottak fel a britpop vonatra, ők inkább a punk mozgósító erejét és a stadionrock hatásvadász megoldásait hozták közös nevezőre, a korai években megfejelve némi glam-es, androgün svunggal. Másrészt arrogáns-de-intelligens nyilatkozataik, direkten politizáló, szociálisan érzékeny tónust megütő dalszövegeik és végletekig vitt rocksztár pózaik is sokat nyomhattak a latban. Ez utóbbit egyébként a gitáros-dalszövegíró, a depresszióban, anorexiában és ki tudja még milyen testi és lelki defektusokban szenvedő, önveszélyes Richey James vitte tökélyre, aki a mára legendává váló, de valóban megtörtént rádióinterjú alkalmával, a hitelességét firtató kérdésekre adott frappáns választ az ott helyben az alkarjába vésett 4-REAL felirattal, és aki 95-ben, nem sokkal a Manics csúcsművének tekintett Holy Bible megjelenése után egész egyszerűen eltűnt, és azóta sem került elő.

Eredmény: A zenekar ennek ellenére azóta is többé-kevésbé lankadatlanul dolgozik tovább, az új lemez, a Send Away The Tigers, Richey eltűnése óta immáron a hatodik a sorban. A csapat népszerűsége mit sem kopott, sőt, Amerikán kívül gyakorlatilag már mindenhol stadiondöngető sztárzenekarnak számítanak, Kubában tartott koncertjüket pedig maga Fidel Castro is megsüvegelte. Mindettől függetlenül sajnos sok izgalmat már nem érdemes várni egy új Manics anyagtól. A zenekar öregesen és kiszámíthatóan, de azért becsülettel rokkolja végig ezt a bő fél órát, afféle vissza-az-alapokhoz attitűddel, és pár izgalmas felvillanásra még futja is a lendületből. Így az Autumn Song Sweet Child-o-Mine idézése, az Underdogs punkos vágtája, vagy az első kislemezdalnak választott, a Cardigans énekesnője, Nina Persson vokáljaival megtámogatott Your Love Alone Is Not Enough fülbemászó slágeressége mind kifejezetten jól működnek, és James Dean Bradfield szenvedélyes tenorja is a régi. A korai lemezekre jellemző, zabolátlan hév azonban úgy tűnik, már végleg a múlté.

Olyan mint: A Generation Terrorists középkorúaknak szánt verziója.

Kiknek ajánlható: Keményvonalas rajongóknak, és akiknek soha nem elég a "dögös" vagy "húzós" rockzenéből.