A Bon Jovi elveszett a countryban

Nashville-ben, a country fővárosában vette fel legújabb lemezét a Bon Jovi, a végeredmény ezek után nem is meglepő. A Queens Of The Stone Age újabb érvet sorakoztat fel amellett, hogy az egyik legfontosabb modern rockzenekar, míg a Dream Theater zenészvirtuózai ismét a hosszú kompozíciókban érzik otthon magukat. Nem talált megfelelő dalszerzőt magának a Sugababes volt énekesnője, Mutya Buena, viszont eddigi leghallgathatóbb lemezét készítette el Dizzee Rascal. Lemezajánló.

Queens of the Stone Age: Era Vulgaris

Várakozások: Az 1973-as születésű Josh Homme, a szintén "fiatal harmincas" Jack White mellett a kurrens amerikai gitárzene egyik legfontosabb alakja, és detroiti kollégájához hasonlóan szintén igen sajátos és eredeti módon nyúl a blues, a punk, a garázs- és a hard-rock formanyelvéhez egyaránt. A kilencvenes években a stílusteremtő, sivatagi stoner metál Kyuss-ból startoló Josh az anyazenekar megszűnése után hamar összehozott egy új formációt, és a Queens of the Stone Age a 'szex, drogok és rock'n roll' bűvöletében fogant, veszélyes garázsbandából néhány év alatt az egyik legnépszerűbb és legeredetibb stadionrock szenzációvá nőtte ki magát. Noha a QOTSA már a kezdetekben is ígéretesebb volt egy egyszerű punk vagy stoner-rock zenekarnál, Josh Homme igazi szerzői kvalitásai a harmadik lemeznél, a 2002-es Songs for the Deaf-nél teljesedhettek ki igazán, és így válhatott szinte pillanatok alatt - akkoriban már évtizedes zenészi múlttal bíró - underground hősből ünnepelt popsztárrá. Párhuzamosan működtetett zenekarai, mint az Eagles of Death Metal és a Desert Sessions project, illetve számtalan vendégszereplése pedig garantálják, hogy egy pillanatra sem kerül ki a reflektorfényből.

Eredmény: A frontembert leszámítva állandóan változó felállású Queensnek ez már ki tudja hányadik inkarnációja, de az új lemezt hallgatva ez nem is annyira releváns kérdés, hisz egyes-egyedül Homme személye az, ami valóban meghatározza a zenekart. Jóllehet ez a kijelentés talán furcsának hathat, hisz a korábbi lemezeken többek között olyan zenészek működtek közre rövidebb-hosszabb ideig, mint Dave Grohl (Nirvana, Foo Fighters) vagy az egy időben a banda másik arcának is számító, de túlságosan kezelhetetlen Nick Oliveri (Kyuss, Dwarves), és akkor az új lemezen felvonuló sztárvendég-parádéról még nem is beszéltünk (Julian Casablancas, Trent Reznor). Mégis, nehéz úgy tekinteni a Queensre, mint valódi zenekarra, ez kizárólag Homme egyszemélyes produkciója, némi baráti segítséggel. Mindamellett Homme szerencsére egyáltalán nincs híján ihletnek, az Era Vulgaris kimondottan erős lemezanyag, a Songs For The Deaf fülbemászó melódiái és agresszív humora éppúgy visszaköszön, mint a két évvel ezelőtti Lullabies To Paralyze szállósabb pszichedéliája, a dalok pedig ezúttal is kifogástalanok: különösen a két kislemez, a zakatolós-minimalista Sick, Sick Sick, és a trükkös ritmikájú, egy röpke pillanatra még a Smells Like Teen Spirit felé is kikacsintó 3's and 7's.

Olyan, mint: Vállalható és korszerű stadionrock a huszonegyedik században.

Kiknek ajánlható: Még az is megpróbálkozhat vele, aki szerint 1974-ben meghalt a rockzene.