Al Jarreau: Az én hangszerem a hangom

Bár édesanyja templomi orgonista volt, Al Jarreau sosem tanult meg semmilyen hangszeren sem játszani, viszont a hangja elsőrangú hangszerként működik már évtizedek óta. Most a gitáros George Bensonnal együtt fog majd koncertezni Budapesten, ami Jarreau szerint "két érett művész csodálatos szövetsége". Az [origo]-nak adott interjújában az énekes elmondta azt is, hogy aggódik a zeneipar agóniája miatt és hogy ki volt az a magyar ember, aki elindította a zenészi pályáján.

Pittsburghben kissé felhős volt az idő, de azért nem kellemetlen, Budapesten viszont napos, kimondottan kellemes - az [origo]-nak adott ötvenperces telefoninterjúja elején Al Jarreau-ról kiderült, hogy rendkívül érdekli az időjárás. Később aztán hajlandónak mutatkozott mesélni arról is, hogy hogyan befolyásolta életét a templomi környezet, amelyben felnőtt, a magyar zongoristáról, aki elindította a pályán, hogy hogyan változik a hangja a korral, és hogy miért nem tud semmilyen hangszeren játszani. Al Jarreau július 17-én a gitároslegenda George Bensonnal lép fel Budapesten.

Ön az egyetlen zenész, aki három különböző kategóriában is kapott Grammy-díjat. Ennyire besorolhatatlan, amit ön csinál, vagy ennyit változott az évek során?
- Azt hiszem, teljesen helyénvaló, hogy így történt. A dzsessz, az r&b és a pop mindenben benne van, amit énekelek. Igazából véletlenszerű is lehetne, hogy egyszer ebbe, egyszer meg abba a kategóriába sorolnak. Az r&b és a pop között amúgy is nagy az átjárás, és én bármit csinálok, dzsesszesen csinálom, úgyhogy jól van ez így.

Honnan ered a dzsessz iránti érdeklődése? Milyen zenék befolyásolták fiatalként?
- Milwaukee-ban egy magyar férfi, Zimber László indított el. Tanított, lemezeket adott, zongorázott, én meg énekeltem. Tőle kaptam azokat a lemezeket, amelyek alapvetően alakították a zenei érdeklődésem. Miles Davis, Stan Getz, John Hendricks, Nancy Wilson, Johnny Mathis, Frankie Lane, Perry Como tettek rám meghatározó hatást akkoriban, és ezeket a lemezeket mind tőle kaptam.

Ezt most csak a magyarok kedvéért mondja, vagy valóban olyan fontos hatása volt önre Zimber Lászlónak, hogy más országokban adott interjúkban is megemlítené a nevét?
- Az vagyok, amit tőle tanultam. Amikor improvizálok, az ő. Néhány évvel ezelőtt játszottam már Budapesten, és még előtte beszéltem a szervezőnek Zimberről, aki azt javasolta, hogy vigyem őt is magammal. Így is történt, játszott is velem azon a koncerten.

Most is hozza őt?
- Nem, ez másfajta koncert lesz, és már nem is nagyon utazik, sajnos. Arizonában él, néhány hónapja beszéltem vele utoljára.

Amikor az önre hatással lévő zenéket sorolta, nem kevés instrumentális dzsessz volt köztük. Ha ezek voltak a meghatározó élményei, hogyhogy nem lett hangszeres zenész?
- Sajnos sosem tanultam hangszeren játszani. Szerettem volna zongorázni, de nem jött össze, pedig anyám volt a templomi orgonista abban a templomban, ahol apám a lelkész. Az én hangszerem a hangom.

A templomi zene és a templomi környezetben eltöltött gyermekkor van hatással az ön zenéjére?
- Igen, az akkordok, a harmóniák, a szövegeim - ezekben mind tetten érhető a gyermekkoromban a templomban töltött idő hatása. Sosem használok négybetűs [azaz trágár - a szerk.] szavakat, és biztonságos, boldog világot szeretnék és hirdetek a dalaimban.

Ez a hatás konkrétan vallási eredetű vagy a templom hangulatának, atmoszférájának a nyoma?
- Vallási, bár sosem írok Istenről, Jézusról. A szeretetről, a békéről írok, és ennél nincs vallásosabb téma. A szeretet mindennek az alapja.

Ön pszichológiát végzett az egyetemen és dolgozott rehabilitációt segítő szakemberként. Ez a pályaválasztás is a vallásos elkötelezettségből eredt?
- Persze, ez egy segítő hivatás. Fogyatékos és segítségre szoruló embereknek tartottam kezeléseket, és utána jobban érezték magukat és jobb emberek lettek. Négy évet dolgoztam így San Franciscóban, 1964 és 1968 között; közben heti 2-3 alkalommal felléptem klubokban, mígnem itt találkoztam George Duke-kal, és ennek lett az a vége, hogy már csak a zenével foglalkoztam.