Veszélyességi pótlékot a lemezszerződés mellé

Sajnos nem lehet tudni, mennyi pénzt és energiát ölt egy brit kutatócsoport abba, hogy kiderítse, a rocksztárok általában korábban halnak meg, mint az átlagember. Mindenesetre a tanulmánnyal mindenütt foglalkozott a világsajtó, engedelmesen leközölve a tanulmány "tudományos felfedezéseit", és csak inkább fórumokon és blogokban lehetett olvasni, hogy azért voltak olyanok is, akik feltették az örök kérdést: szükséges ez? Mi is közéjük tartozunk.

És míg tart a társadalom többségi álláspontjának megfelelő harc az önpusztítás ellen, addig a másik oldalról továbbra is ezzel pont ellentétesek az elvárások. A rock & roll mítoszához továbbra is hozzátartozik a tragikus halál, főleg, ha azt öngyilkosság vagy drogtúladagolás idézi elő. Tavaly például az NME megjelentetett egy listát minden idők húsz legfontosabb "rock & roll hőséről", melyben ott volt Cobain mellett további öt halott rockzenész is, és még pár híresen önpusztító sztár.

Ez a kép önmagában cáfolat a tanulmányra

Így kimaradt a listából Paul McCartney, ott volt viszont John Lennon. Kimaradt a punk-ikon Johnny Rotten, bekerült viszont a nemrég elhunyt Clash-frontember, Joe Strummer. Nincs benne sem Mick Jagger, sem Keith Richards, van viszont Ian Curtis, aki 23 éves korában felakasztotta magát, továbbá van Elliott Smith is, aki 34 évesen döfött kést a saját mellkasába (bár itt felmerült a gyilkosság gyanúja is). És szerepel a listán az a Richey Edwards (Manic Street Preachers) is, akit ugyan eltűntként tartanak nyilván 1995 óta, de gyakorlatilag közeli hozzátartozóin és elvakult rajongóin kívül már senki nem hisz abban, hogy a rocktörténet egyik legrejtélyesebb sorsú alakja tényleg életben lenne.

Rajtuk kívül még megtalálható a névsorban az alkohol- és drogproblémákkal küzdő Axl Rose, Liam Gallagher és Pete Doherty is (hogy utóbbinak valóban helye lehet-e egy ilyen listán, az egy külön téma). De van az NME-n kívül is számos példa arra, hogy az önpusztítás már-már közhelyesen hozzátartozik a rocksztárok életéhez.

Egy szó, mint száz, készülhetnek társadalmi célú hirdetések ezrei Angliában vagy bárhol a világon, az emberek nagyon is tisztában vannak vele, mekkora kockázatot jelent a rock & roll életforma. Mégis, a jóléti társadalmak fiatalságának vélhetően többségét ez sem riasztaná vissza attól, hogy ha lenne rá lehetősége, ezt az életutat válassza, amely minden kockázatával együtt is csábítóbbnak tűnik, sem mint a szülők mintájára beállni a sorba, és kilenctől ötig dolgozni egy bankban/szupermarketben/call-centerben. Éppen ezért lehet, hogy nem feltétlenül a rock & rollt kéne okolni azért, amiért korunk társadalma csak ilyen ingerszegény alternatívákat tud felkínálni az életüket még csak kezdő fiataloknak.

A jó szándékú Bellis professzor úgy látja, hogy fontos a közönség számára a rocksztárok véleménye: "Ezek az emberek különösen alkalmasak arra, hogy fiatalok millióinak életére legyenek befolyással, hiszen azok felnéznek rájuk." Csak azt felejti el, hogy az unalmas rocksztárok senkit sem érdekelnek.

Amy Winehouse

Nem véletlen, hogy most akar mindenki zenekarban játszani, amikor Dohertyről, Winehouse-ról vagy a szintén problémás Lily Allenről szólnak a bulvárlapok, nem pedig öt-hat évvel ezelőtt, amikor Thom Yorke (Radiohead), Dido és Chris Martin (Coldplay) számítottak a legnagyobb névnek, vagy éppen Matt Bellamy a Muse-ból. Értük is lehet éppen rajongani, de inkább jut róluk eszünkbe a kedves PhD-ző fiatalember vagy lány a szomszédból, sem mint a rock & roll. Éppen ezért lehet, hogy sokan megveszik a lemezeiket, de azt senki ne gondolja, hogy milliók fognak az ő szavukra nemet mondani a drogokra vagy az alkoholra.

A tanulmány tehát érdekes témát feszeget ugyan, de hogy jó helyen kopogtat-e, az más kérdés. Főleg, hogy arra az alapigazságra ki sem tér, hogy a rocksztárok társadalmi funkciója nagyjából az, hogy azt tehessék, amire az emberek túlnyomó többségének nincs lehetősége: könnyen juthassanak drogokhoz és szexuális partnerhez, illetve szétverhessenek szállodai szobákat és paparazzókat. Mindez egy sor további izgalmas kérdést felvethetne: harminc-negyven éve miért voltak "halandóbbak" a rocksztárok, mint ma, vagy hogy miért akar egy felmérés szerint minden tizedik gyerek popsztár lenni, és hogy miért van még életben Keith Richards. Ehelyett a tanulmány inkább csak a felszínt kapargatja, és hosszas kutatómunka után végül olyan következtetésekre jut, amihez nem, hogy nem kell tudósnak lenni, de még talán érettségi sem.

Inkei Bence