Manu Chao besokallt

A mediterrán világpolgár hosszú évek után jelentetett meg új albumot, amelyben több az indulat és rockos gitár, mint eddigi szólólemezein. Ettől persze még ugyanaz a Manu Chao, csak kicsit visszanyúlt a Mano Negra-korszakhoz is. Továbbra is a kisvárosi élet reménytelenségét önti himnuszokba a brit Hard-Fi, amely leginkább a Clash örökségét vizezi fel, míg Patti Scialfa sikerrel állt a saját lábára, és most már végképp nemcsak Bruce Springsteen nejeként jegyzik. Végül lemezajánlónkban szerepel az összeráncolt homlokú Athlete harmadik lemeze is.

Hard-Fi: Once Upon A Time

Várakozások: A hétköznapi históriákra és elővárosi unalomra szakosodott Hard-Fi egy London melletti kisvárosból, Stainesből tört be két éve a slágerlisták élvonalába. Az átlagos külsejű fiatalok jobb híján saját életükről, a brit kisvárosi létről és a hétvégi tobzódás reményében végiggürcölt munkanapokról énekeltek, és ez nagy sikernek bizonyult, főleg, hogy akkor még sehol nem volt az Enemy vagy az Arctic Monkeys. Richard Archer zenekara bevallottan brit tradíciókat követ a Clash-től a Streetsig, de a punk, a ska és a tánczenék is hatással voltak rájuk: a Hard To Beat című slágerük például úgy hangzott, mintha gitárzenekar próbálna francia filter house-t játszani, méghozzá nem is rosszul. A Stars Of CCTV című lemez hónapokkal a megjelenése után még vezette is a brit listát, és a Hard-Fi hirtelen a legsikeresebb új brit zenekarok közé került: első országos turnéjára 15 perc alatt elfogyott az összes jegy, míg a híres londoni Brixton Academyben öt egymást követő napon léptek fel (ezt eddig rajtuk kívül csak Bob Dylan, a Clash, a Massive Attack és a Prodigy mondhatja el magáról). A zenekar feltűnése óta valósággal elárasztották Nagy-Britanniát a saját külvárosi mindennapjaikról éneklő fiatalok, ezért világos, hogy a Hard-Fi-nak valami egyebet is fel kell mutatnia.

Eredmény: A Once Upon A Time egyből az első kislemezdalnak választott Suburban Knights-szal indul, amely a célnak pont megfelelő sláger, minden eddiginél egyértelműbb Clash-hatásokat mutatva (és a zenekar eddigi legsikeresebb dala). A Hard-Fi már első lemezén is megmutatta vonzódását az R&B-hez és az elektronikus tánczenékhez, ez pedig most fokozottan jelen van, és igencsak változatos hangzás uralja az albumot. Ska, reggae, nagyzenekari ballada, szintipop, soulos fúvósok és még más is fellelhető a brit rockalapok mellett, míg Richard Archer szövegei ugyanabban a világban mozognak, mint korábban. Ez a lemez egyik fő gyengesége, hiszen Archer lehet, hogy éles szemű megfigyelő, de kliséken kívül nem túl sokat tud hozzátenni ahhoz, amit eddig is tudtunk: kisvárosban élni unalmas, a politikusok csak a pénzünket akarják, az embereket a tömegmédia irányítja, és így tovább. A másik támadási felület az lehet, hogy néhány valóban slágeres és fülbemászó dalon kívül az összkép kicsit egyenetlen, hasonlóan a bemutatkozó lemezhez, és a balladák továbbra is sekélyesek. Archer tudja, hogyan kell egyszerű és hatásos kórusokat írni, és nem kétséges, hogy a Hard-Fi még néhány dallal felkerül majd a listákra (például a We Need Love vagy a Can't Get Along), a rajongóknak pedig megint lesz mit énekelni (a zenekar koncertjei ugyanis rendre közönségénekeltetésbe fulladnak). Ettől még a kérdés nem dőlt el: tud-e mást is a Hard-Fi az eddigi erényein kívül, mert ez az album gyakorlatilag csak a Stars Of CCTV színes, szélesvásznú verziója.

Kiknek ajánlható: A multikulti gyökerű fehér popzene és a csoportos éneklés kedvelőinek.

Olyan, mint: Egy popos, kisvárosi Clash, a felforgatás legkisebb szándéka nélkül.