A Föld nem dőlt ki a sarkából - a kommunizmus szelleme a rockzenében

Negyven éve halt meg Ernesto "Che" Guevara, a túlzás nélkül egyetlen kommunista popkulturális ikon, akinek az arcképét milliók viselik világszerte pólójukon, és akinek a megítélése finoman szólva is ellentmondásos a mai napig. Nekünk nem tisztünk, hogy ebben a kérdésben állást foglaljunk, viszont az a tény, hogy Che Guevara halála után négy évtizeddel is gyakran bukkan fel dalszövegekben vagy lemezborítókon, indokolttá teszi, hogy megnézzük a kommunizmus/szocializmus popkultúrában játszott szerepét. Hasonló jellegű cikkben egyébként foglalkoztunk már a nácizmus és a popzene viszonyával is.

Még az elején nem árt tisztázni, hogy a cikkből nem véletlenül maradnak ki az egykori szovjet blokk országai, melyekben értelemszerűen ezek a politikai eszmék teljesen mást jelentenek még ma is, mint a világ többi részén, ahol a kommunizmus sosem volt egyenlő az államhatalommal.

Ezzel is magyarázható - némi leegyszerűsítéssel persze -, hogy a rockzene bölcsőiként szolgáló angolszász államokban és eleve Nyugat-Európában a műfajnak mindig is több köze volt az ott felforgatónak számító baloldalhoz, semmint a konzervatív establishmenthez. A rock állandóan lázadó mivolta ugyebár közhely, de innét nézve sokaknak még mindig nem világos, hogy mit jelent a baloldaliság Nyugaton, és hogy aki mondjuk Párizsban vagy Londonban vallja magát kommunistának, az nem jelenti egyben azt is, hogy elismerően nyilatkozna Marosán Györgyről.

A szovjet típusú diktatúrák egyébként is féltek a rockzenétől, mint a tűztől, és ahol csak lehetett, hátráltatták a műfaj terjedését, és eltekintve az olyan sikertelen, felülről segített kezdeményezésektől, mint a pol-beat, évtizedeken át inkább gyanakvással tekintettek rá, ezért talán nem véletlen, hogy a szovjet mozgalmi dalok közül egyik sem lett világsláger.

Más a helyzet viszont Kubával, ahol a forradalom pont az ötvenes-hatvanas évekre esett, és ki is termelt egy igazi világsztárt Che Guevara személyében, aki nem elégedett meg azzal, hogy funkcionáriusként üljön a fenekén a normalizálódó Kubában, hanem fegyverrel akart küzdeni az imperializmus ellen. Amikor a távozásának híre ment, a kubai forradalom ünnepelt zeneszerzője, Carlos Puebla megírta az Hasta Siempre, Commandante című dalt, melynek népszerűsége aztán hamar túlterjedt Kubán.

Ehhez a legnagyobb lökést az adta, hogy a hatvanas évek végén a nyugati országokon végigsöprő diáklázadások idején Guevara pont kapóra jött mint kultuszfigura, és így lett belőle halála után popkulturális ikon, aki a szélsőbal számára szimbólum a mai napig, a '68-as szellem elsorvadása után is. Ekkor lett világszerte ismert az Hasta Siempre, Commandante, melyet játszott azóta a Buena Vista Social Club is, és hallható francia vagy török nyelvű verziója is.

A forradalmi baloldali eszmék rövid időre megfertőzték a diáklázadások idején a rockzenészeket is: a Beatles (Revolution) és a Rolling Stones (Street Fighting Man) is írt dalt a '68-as események hatására, de konkrét eszmékkel nem azonosultak. Hasonlóan hozzájuk az egész folk-protest mozgalom sem vállalt közösséget a kommunizmussal, és amikor a hippitüntetéseken Ho Si Minh nevét skandálták, az is jóval inkább szólt Washingtonnak, semmint a Vietkongnak.