A Föld nem dőlt ki a sarkából - a kommunizmus szelleme a rockzenében

Negyven éve halt meg Ernesto "Che" Guevara, a túlzás nélkül egyetlen kommunista popkulturális ikon, akinek az arcképét milliók viselik világszerte pólójukon, és akinek a megítélése finoman szólva is ellentmondásos a mai napig. Nekünk nem tisztünk, hogy ebben a kérdésben állást foglaljunk, viszont az a tény, hogy Che Guevara halála után négy évtizeddel is gyakran bukkan fel dalszövegekben vagy lemezborítókon, indokolttá teszi, hogy megnézzük a kommunizmus/szocializmus popkultúrában játszott szerepét. Hasonló jellegű cikkben egyébként foglalkoztunk már a nácizmus és a popzene viszonyával is.

A hatvanas évek elmúltával azonban egy időre a rock forradalmi hevületének is leáldozott, és a következő évtized első fele nem éppen a politikus rockzenéről szólt. Így aztán csöppet sem meglepő, hogy kudarcot vallott például a nagy provokatőr, Malcolm McLaren ötlete, aki rövid ideig a punk előfutárának tartott New York Dolls menedzsere lett, és azzal próbálta felhívni a figyelmet a maga korában nem túl sikeres zenekarra, hogy a kommunizmushoz fordult segítségért. A zenekar tagjait vörös bőrökbe öltöztette, a színpadon háttérként a szovjet zászló lengett, David Johansen énekes Mao Vörös könyv-ével hadonászott, és az együttes szlogenje a "Better red than dead" (Jobb a vörös a halálnál) lett. Az eredmény az lett, hogy nemcsak új rajongókat nem sikerült megnyernie a zenekarnak, de még az a kevés addigi is elpártolt a New York Dollstól, amely hamarosan fel is oszlott, McLaren pedig megtanulta a leckét, és később a Sex Pistols menedzsereként már kevésbé direkten adagolta a kommunizmust.

The Clash - Washington Bullets

Eleinte a punk is csak a polgárpukkasztás céljából használt kommunista jelképeket, a Stranglers is a No More Heroes (Elég a hősökből) című dalában említette meg Lev Trockijt, ám a hetvenes évek végére Nagy-Britanniában bekerültek a társadalmi problémák is a popzenébe. Ekkor nőtt ki a punk nihilizmusából a politikailag elkötelezett rockzene, mely eleinte az Anglia-szerte nagy létszámban jelentkező szélsőjobbal szemben nyilvánult meg (ennek első állomása a Rock Against Racism nevű koncert volt, ahol a Clash volt a húzónév), majd a Thatcher-korszakban a kormány lett a fő ellenség.

Bár a Clash később sem riadt vissza a direkt politikai állásfoglalásoktól (1980-as lemeze a Sandinista! címet kapta, a nicaraguai baloldali gerillaszervezet után), sosem tartotta magát szabályosan szocialista vagy kommunista zenekarnak, hanem inkább az "elnyomottak" mellett foglalt állást, így a Washington Bullets című dalban a Szovjetunió és Kína ugyanúgy megkapta a magáét, mint az USA. Bár a korszak zenekarai közül egyértelműen a Clash neve forrt össze leginkább a forradalmi baloldallal, azért az együttes minden militarista vagy erőszakosnak tűnő külsősége mellett mélyen humánus üzenetet képviselt.

Billy Bragg énekli az Internacionálé-t angolul

A nyolcvanas évek számos Thatcher-ellenes megnyilvánulást hoztak a szigetországi előadók körében, de közülük kevesen vallották ténylegesen baloldalinak magukat a szó hagyományos értelmében, legtöbbjüket csak a konzervatív kormány iránti ellenszenve kényszerítette a barikád túloldalára. A korszak emblematikus figurája egyértelműen Billy Bragg volt, aki nemcsak a hatvanas évek protest-mozgalmának örökségét ültette át Angliába, de harcos szocialista attitűddel állt ki a nevezetes 1984-es bányászsztrájk mellett, és a nevéhez kötődik a Red Wedge megalapítása is.

A Red Wedge (Vörös Ék) a fásult brit fiatalságot próbálta mozgósítani az 1987-es választások idején Thatcherrel szemben, és Bragg mellett olyan neves zenészek is csatlakoztak a mozgalomhoz, mint Paul Weller (aki a hetvenes években még konzervatív volt) vagy Jimmy Sommerville, de támogatta a kezdeményezést a Madness, a Smiths vagy a Prefab Sprout is. Miután azonban a munkáspárti miniszterelnök-jelölt, Neil Kinnock alulmaradt a Vasladyvel szemben, a Red Wedge-nek is vége lett, Bragg pedig magányosan folytatta tovább szélmalomharcát a kapitalizmus ellen.

Ekkorra már persze világszerte számos szélsőbalos zenekar létezett, de a mainstreamhez közeli zenészek közül nagyon kevesen vállaltak bárminemű közösséget a kommunizmussal, mely abban az időben leginkább a vasfüggöny lebontása miatt lehetett téma. Sőt, ettől még az inkább baloldalhoz sorolható zenészek túlnyomó többsége is a mai napig tartózkodik.