A Föld nem dőlt ki a sarkából - a kommunizmus szelleme a rockzenében

Negyven éve halt meg Ernesto "Che" Guevara, a túlzás nélkül egyetlen kommunista popkulturális ikon, akinek az arcképét milliók viselik világszerte pólójukon, és akinek a megítélése finoman szólva is ellentmondásos a mai napig. Nekünk nem tisztünk, hogy ebben a kérdésben állást foglaljunk, viszont az a tény, hogy Che Guevara halála után négy évtizeddel is gyakran bukkan fel dalszövegekben vagy lemezborítókon, indokolttá teszi, hogy megnézzük a kommunizmus/szocializmus popkultúrában játszott szerepét. Hasonló jellegű cikkben egyébként foglalkoztunk már a nácizmus és a popzene viszonyával is.

Olyan, szélesebb körben is ismert zenekar, amely vállaltan kommunista eszméket hirdetne, azóta is kevés van. Leghíresebb közülük a Rage Against The Machine, amely a kilencvenes évek második felében a világ legnépszerűbb rockzenekarai közé tartozva terjeszthette nézeteit. Más kérdés, hogy a RATM sikere inkább az akkor újszerűnek tűnő zenéjének és a belőle áradó energiának köszönhette, semmint harcos baloldaliságának.

A Zack de la Rocha vezette rap-metál kvartett, ahol lehetett, felemelte a szavát az amerikai nagyhatalmi külpolitika ellen ugyanúgy, mint a kapitalizmus társadalmi igazságtalanságaival szemben: támogatta a mexikói zapatista felkelőket éppúgy, mint ahogy részese volt a demokrata konvenció ülésezése idején kirobbanó Los Angeles-i zavargásoknak 2000-ben. Ennek ellenére voltak, akik nem nézték jó szemmel, hogy a Rage Against The Machine minden hangzatos szólam ellenére a Sony birodalomhoz tartozó Epic Recordsszal kötött lemezszerződést, mire a zenekar azt válaszolta, amit ilyenkor szokás: a lemezekből befolyó pénz csak segíti őket abban, hogy hatékonyabban támogathassák az "Ügyet".

Rage Against The Machine - Killing In The Name Of a demokrata konvenció ülése idején

De la Rocha kilépése után a maradék három tag Chris Cornellel alapította meg az Audioslave-et, amely két éve az első amerikai zenekarként léphetett fel Kubában. Ebben már megelőzte őket négy évvel korábban a másik híresen baloldali zenekar, a walesi Manic Street Preachers, amely így az első elismert nyugati együttesként koncertezett Havannában. Sőt, nemcsak zenélt, hanem a tagokat fogadta személyesen Fidel Castro is, aki megnézte a koncertet, mondván, "csak nem lesz hangosabb a háborúnál". Az együttes basszusgitárosa, Nicky Wire meg is ideologizálta a látogatást: "Ez nem ilyen gyerekes, Che Guevara-pólós lázadás a részünkről. Mi tényleg szeretjük Kubát, számunkra az utolsó bástya a világon, amely ellenáll az amerikanizációnak". Hogy aztán erről mi a Floridában élő kubai emigránsok véleménye, az már egy másik kérdés.

Említést érdemel még a svéd International Noise Conspiracy is, amely a zenéjét "Elvis Presley és Che Guevara keresztezéseként" aposztrofálja. A vállaltan marxista zenekar ugyancsak a hatalomellenességet jelölte meg fő jellemzőként, elutasítva a közösséget a kommunista diktatúrákkal, de ez nem jelenti azt, hogy ne használnának olyan jelképeket, melyek itthon tiltott önkényuralmi szimbólumoknak minősülnének.

A Manic Street Preachers Kubában

Persze ezeken felül számos olyan előadó van világszerte, mely valamilyen szinten kapcsolódik a forradalmi baloldalhoz (főként a hispán kultúrkörben, gondoljunk csak Manu Chaóra vagy a SKA-P-re), de ők a klasszikus kommunista/szocialista külsőségek helyett inkább radikálisabb, anarchizmushoz közeli nézeteket hirdetnek, bár Manu Chao ugyanúgy támogatója a mexikói zapatistáknak, mint a Rage Against The Machine. A mai, szélsőbalosnak minősíthető előadóknak egyébként is több közük van már az antiglobalista mozgalmakhoz, semmint Marxhoz vagy Engelshez.

Che Guevara (akire munkásságában különböző módon hivatkozott a Manic Street Preachers és a Rage Against The Machine is) vélhetően ezekben a körökben a jövőben is elengedhetetlen kiegészítő marad, de ha a mai, túlnyomó többségében apolitikus popzenei színteret nézzük világszerte, akkor nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a zenében nem sikerült forradalmat kirobbantania.

Inkei Bence