Robert Wyatt: Comicopera
Várakozások: Canterbury elsősorban azzal tűnik ki a hasonszőrű angliai kisvárosok közül, hogy itt székel az anglikán egyház mindenkori feje, az itt található katedrális - ahol Thomas Beckett-et meggyilkolták - pedig kedvelt zarándokhely, és persze ne feledjük a Pasolini által is filmre vitt Canterbury mesék-et, ahol a történet vezérfonala szintén egy ilyen zarándoklat körül bonyolódik. Lévén vallási központ, Canterbury minden bizonnyal pezsgő kulturális élettel bír, így nem csoda, hogy végül a világ popzenei térképére is felkerült; bár az utóbbi évtizedekben gyakorlatilag egy figyelemreméltó zenekar sem startolt ebből a történelmi városból, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, az akkoriban virágkorát élő progresszív-rock egyik hajtása pont itt bukkant fel. Igaz, hogy ez az ún. Canterbury-hangzás azóta sem robbantott bankot, de a színtér vezető zenekarai - mint a Camel vagy a Soft Machine - free-jazzes, improvizatív, költői muzsikájukkal új irányt jelöltek ki a műfajnak, és prog-rock szempontból máig megkerülhetetlennek számítanak. Ebből a közegből indult multi-instrumentalista-énekes-dalszerző, Robert Wyatt karrierje is, aki először a Soft Machine, ma már klasszikusnak számító, első négy lemezén dobolt, majd 1971-ben lelépett és megalapította a néhai zenekarához hasonló vonalon mozgó Matching Mole-t, amelynek történetét tragikus kimenetelű balesete zárta rövidre. A tolószékbe kényszerült Wyatt, bár a dobolással - érthető okokból - felhagyott, a zenélésnek nem fordított hátat; műfajilag nehezen behatárolható szólólemezeinek köszönhetően továbbra is a prog-rockra és az avantgárd-jazz-re fogékony, vájtfülű zenehallgatók kedvence maradt, sajátos hangvételű feldolgozásai pedig még a Top Of The Pops-ba és a slágerlistákra is bejuttatták. Az ezredforduló óta egy sorlemezt jelentetett meg, a 2003-as Cuckooland-et, jellegzetes, lemondó, szomorkás énekhangját pedig legutóbb Björk a capella lemezén, a Medúllá-n hallhattuk, három évvel ezelőtt.
Eredmény: Talán meglepőnek tűnhet, de a Comicopera az utóbbi évek legfontosabb független brit kiadójánál, a többek között a Franz Ferdinand és az Arctic Monkeys lemezeit is gondozó, Domino Records-nál jelent meg, így könnyen megeshet, hogy egy olyan, fiatalabb generáció is felfigyel majd Wyatt-re, akiknek még a szüleik is legfeljebb, ha óvodába jártak, amikor a zenész már a Soft Machine-ben diktálta a tempót. Ez pedig a lemezanyag alapján korántsem elképzelhetetlen; a Comicoperá-t nem kizárólag a jelentékeny jazz-gyűjteménnyel bíró, hifista középkorúak élvezhetik, hanem egy kis nyitottsággal gyakorlatilag bárki találhat rajta valami szeretnivalót. Ugyan a meghatározó irány - főként a fúvóscentrikus hangszerelést tekintve - valóban a jazz, de ez nem jelent sem hosszú improvizációkat, vagy ne adj isten, fárasztó, kortárs komolyzenei betéteket, többé-kevésbé kerek és letisztult dalokból áll a lemez. Ugyanakkor még a legpuhább, legfinomabb darabokban is van valami elidegenítő, baljós atmoszféra, gyakran némi experimentális csavarral megbolondítva (itt említsük meg, hogy az egyik fő segítőtárs a régi barát, Brian Eno volt, de rajta kívül közreműködött még, a szintén a Roxy Musicból ismerős Phil Manzanera és a Jam-es Paul Weller is). Ráadásul egy három tételből álló koncept lemezről van szó, tehát nem egy könnyű hallgatnivaló, mégis érdemes rászánni azt a szűk egy órát.
Kiknek ajánlható: Progresszív és jazzrock rajongóknak ugyanúgy, mint a kísérleti popzene kedvelőinek.
Olyan, mint: Félúton Syd Barrett és Jan Garbarek között.
(SZSZCS)